A diktatúra árnyékában a gyilkos is csak mellékszereplő
Cserhalmi Dániel regényeiben a bűnügy sosem pusztán rejtvény, a nyomozás pedig sosem csak az igazság kényelmes feltárása. Az ötvenes évek diktatúrája, az ÁVH árnyéka és a hétköznapi félelem legalább annyira alakítják a történeteket, mint a gyilkosok, áldozatok vagy nyomozók. A szerző legújabb regénye, A vörös báró a Rákosi-korszak nyomasztó világát ezúttal a Dél-Alföld, a Homokhátság közegébe helyezi, ahol a táj látszólagos nyitottsága mögött elhallgatott történetek, régi bűnök és máig ható traumák húzódnak.
Az interjúban Cserhalmi Dániellel történelmi érdeklődésről, a kortárs krimi lehetőségeiről, az ÁVH-regények erkölcsi dilemmáiról és arról beszélgettünk, hogyan lehet feszültséget teremteni egy olyan korban, amelyben maga a rendszer félelmetesebb lehet bármelyik gyilkosnál.
A regényeidben nagyon erősen jelen van a múlt iránti érzékenység. Kimondottan a Rákosi korszak. Ez nálad honnan ered: családi történetekből, olvasmányélményekből, történelmi érdeklődésből, vagy inkább írás közben alakult ki? Miért döntöttél úgy, hogy ebből a korszakból szeretnél történeteket elmesélni?
Ez pusztán történelmi érdeklődés. Sok-sok éve találkoztam Faludy György munkásságával és a recski élményivel. Ekkor döntöttem el, hogy engem ez a téma érdekel, és kicsit beleástam magam a recski tábor, illetve a politikai rendőrség történetébe. Ekkor jöttem rá, hogy ez a világ szinte ismeretlen az emberek számára, és talán, ha ebben a korszakban írnék regényt, azzal betölthetnék egy piaci rést. Úgy tűnik, ez valamennyire sikerült is.
Olvasóként nekem különösen erős élmény volt, hogy A vörös báró a Homokhátság világához is kapcsolódik, ahol én magam is felnőttem. Íróként mit jelent számodra, amikor egy történelmi bűnügy nem távoli, elvont múltként, hanem nagyon is konkrét tájhoz és közeghez kötődik?
Szerintem minden történet esetében, legyen szó krimiről vagy más műfajról, fontos, hogy az olvasó közel érezze magát a történethez. Elhiggye, hogy a nyomozás valóban Budapesten zajlik, az ismerős helyszínek és épületek közt. Ettől lesz igazán valós a szöveg. Ebből a szempontból Zákányszék kevéssé ismert az olvasók számára, de igyekeztem bejárni, hogy valós képet adjak azoknak is, akik nem ezen a környéken élnek.
Mennyire fontos számodra, hogy az olvasó ne csak egy nyomozást kövessen, hanem közben közelebb kerüljön egy korszak emberi tapasztalatához is?
Ez már az első, Csengőfrász című regényemnél is egy célkitűzés volt. A történet nagyrészt fikció, de ahogy fent is írtam, számomra fontos, hogy valós, hiteles képet adjak a környezetről. Épp ezért az ÁVH működését igyekeztem precízen megírni, részben azért is, hogy az olvasó egy kicsit képbe kerüljön. A második például már nem csak fekete Pobjeda-k vannak, mert a valóság az, hogy 1950-ben még nem is volt annyira elterjedt a „fekete autó”, pedig sokan egyértelműen ezzel azonosítják a korszakot.
Olvasóként hogyan látod a mai kortárs krimiket: inkább a történetvezetés, a hangulat, a társadalmi érzékenység vagy a karakterek felől közelítesz hozzájuk?
Olvasóként számomra a történet a legfontosabb. Bár a krimin belül minden alzsánernek megvannak a szabályai, de szerintem abban közösnek kellene lenniük, hogy a bűntény felépítése logikus és valós legyen, és a nyomozás legyen igazán hangsúlyos. Fontosak az életszerű karakterek, és a társadalmi mondanivaló, de ezek csak színezzék a szöveget és ne domináljanak.
A kortárs krimikben egyre több a műfaji keveredés: thriller, noir, lélektani regény, társadalmi dráma gyakran összecsúszik. Íróként ezt felszabadító lehetőségnek vagy inkább veszélyes arányjátéknak látod?
Hát, ez a végeredménytől függ. Az első kettő azért jobban illeszkedik a krimihez, jól keverhetőek az egyes elemet. Ha a lélektani vagy társadalmi dráma vonalra tévedünk, akkor nagy valószínűséggel felborul a fenti kérdésnél jelzett arány. Túl sok lesz az „egyéb” részlet, ami elveszi a fókuszt a lényegről: azaz a nyomozásról.
Mit gondolsz, a mai olvasó inkább erős csavarokat, sötét atmoszférát vagy hiteles emberi motivációkat vár egy jó krimitől?
Azt hiszem ezt mind. Illetve a sötét atmoszféra talán kivétel, mert sok alzsánerben ez egyáltalán nem szükséges. Én például nagyon szerettem a Miss Marple regényeket, ami a manapság divatos cozy crime egyik alappillére, ami egyáltalán nem volt sötét, de a regények kielégítették a nyomozás izgalmát. Erős csavarra pedig valószínűleg szükség van, ez kicsit a műfaj alapkritériuma, bár én nem feltétlenül ragaszkodom hozzá a saját könyveimben.
Van olyan irány a kortárs magyar vagy nemzetközi krimiben, amelyet különösen izgalmasnak tartasz, akár olvasóként, akár íróként?
Hazai vonalon nem találkoztam újfajta iránnyal. Azt tudom, hogy Lichter Péternek vannak a megszokottól eltérő regényei, de bevallom, nem olvastam őket. A többi szerző azért valamelyik ismert nemzetközi vonalra pozícionálja magát, csak épp hazai helyszíneken. Janice Hallettnek olvastam A színjáték című regényét, amiben a cselekményt e-mailek helyettesítették, de nem igazán jött be.
Az ÁVH-regényeidben a hatalom nem egyszerű háttér, hanem önálló fenyegetés. Hogyan lehet úgy krimit írni, hogy az olvasó egyszerre féljen a gyilkostól és attól a rendszertől is, amelyben a történet játszódik?
Csak két regényemben van gyilkos, és azt hiszem az olvasók egyik esetben sem akartak félni a gyilkostól. Ennek oka talán abban keresendő, hogy a világ, amiben játszódik a cselekmény sokkal fenyegetőbb volt, mint egy gyilkos. 2026-ban nehéz elképzelni a Rákosi-korszakot, ahol pitiáner indokkal is lecsukhatták az embert, és szerintem ez sokkal félelmetesebb, mint bármilyen fikció.
A klasszikus krimikben a nyomozás célja általában az igazság feltárása. Egy diktatúrában játszódó történetben viszont maga az igazság is veszélyes lehet. Ez mennyiben változtatja meg számodra a krimi szabályait?
A Glossza oldalán pár hete megjelent egy podcast, ahol neves irodalomtörténészek elmondták, hogy a szocializmusban miért nem lehetett igazán jó krimit írni, miért nem valóságos, ha egy történet ebben a korszakban játszódik. Ezzel én azért vitatkoznék. Mind a Vadászat, mind A vörös báró gyilkosságai a korszaknak megfelelő motivációkból születtek. Amikor kitaláltam a történeteket, akkor elsősorban ezeket dolgoztam ki. Erre jön a diktatúra egyéni szabályrendszere, amitől mindkét regénye, elsősorban azok befejezése meglehetősen egyedi lett, és ezek eltérnek a zsáner szabályaitól. Egy kortárs közegben ezek nagyon furcsán vennék ki magukat, de az ötvenes évek világában nagyon jól simulnak a történethez.
A regényeidben sokszor a hétköznapi félelem a legerősebb: az, hogy egy rossz mondat, egy rossz kapcsolat vagy egy régi titok végzetessé válhat. Tudatosan törekszel arra, hogy ne csak a látványos erőszakot, hanem ezt a csendes szorongást is megmutasd?
Igen, ugyanis a diktatúrát sokkal inkább ebből a hétköznapi félelem határozta meg. Az emberek nem azt látták, hogy valakit megvernek egy cellában. Ugyan tudtak róla, vagy legalább is sejtették, de sokan a nap végén inkább azon gondolkodtak, hogy vajon mikor kerül rájuk a sor? Mikor jönnek el értük és miért? Épp ezért ebben az öt könyvben igyekeztem ennek számos területét bemutatni, és az erőszakot csak akkor emeletem be, amikor feltétlenül szükséges volt.
Mit gondolsz, az ÁVH-korszak történetei miért működnek ennyire jól krimiként? A bűnügyi forma segít megérteni ezt az időszakot, vagy inkább csak elviselhetőbbé teszi a róla való beszédet?
Erre hirtelen nem tudok válaszolni. Lehet az olvasók jobban tudják. Leginkább úgy vélem, hogy az egyediség miatt működnek a regények, mert egy félig-meddig ismeretlen világra nyit kaput. Részben ezért is működik Zajácz D. Zoltán retro sorozata, mert a kádári szocializmus nosztalgiája sokakhoz közel áll. Nálam egy ennél erőszakosabb korszakba tehet kirándulást az olvasó, így nem is feltétlenül a krimi érdekli, hanem az a korszak, amiről mindig egy kicsit többet tud meg, ha elolvassa a könyveimet.
Van olyan erkölcsi kérdés, amely könyvről könyvre visszatér nálad, amikor az ötvenes évekről írsz?
A regényeimben kevés a fekete-fehér karakter. Nincsenek abszolút jó és rossz szereplők, így a bűn, és bűnösség az, ami leginkább vissza-visszatér. A Csengőfrász ÁVH-s nyomozója a „sötét oldalon” áll, de az olvasók mégis szimpatizáltak vele, mert látszik, mennyire megviseli az államvédelmi munka. A Szibériai csapda Csonka ezredese ugyan kiszolgálója volt a rendszernek, de amikor őt is eléri a végzete, menekülni akar előle. Akkor ő most jó ember, vagy a bűnös múltja miatt nem az. A Vadászat áldozatai ÁVH-s tisztek. Szimpatizálhatunk-e a gyilkossal, aki „rossz” embereket öl? Szóval ezek az erkölcsi dilemmák azért rendre előkerülnek a regényekben.
Honnan jött a Vörös báró regény története? A vörös báróban a dél-alföldi, homokhátsági közeg különösen fontosnak tűnik. Miért éppen ez a táj és ez a világ lett a történet egyik meghatározó terepe?
Ennek nagyon prózai oka van. Amikor kitaláltam, hogy milyen befejezést szánok a regénynek, elkezdtem keresgélni olyan valós eseteket, amiben van gyilkosság, és az ÁVH is érintett volt. Ennek metszeteként találtam rá a Kiss Imre-ügyre. Ahogy említettem, a hitelesség fontos, ezért fel sem merült, hogy áthelyezzem a cselekményt, így a helyszín is maradt.
A Homokhátság egyszerre nyitott, sík, belátható vidék, mégis tele lehet elhallgatott történetekkel. Íróként hogyan lehet ebből a látszólagos nyíltságból feszültséget teremteni?
Ehhez nem kell mást tenni, mint megismerni a környék múltját. A helyeikben még 70 évvel az események után is megvan a távolságtartás a korabeli eseményekkel kapcsolatban. Amikor ott jártam, volt, akit megkértek, de nem akart emiatt beszélni velem. A többi feszültséget részben a krimi adja, ami a zsáner sajátossága, avagy úgy kell felépíteni a történetet, hogy az olvasó várja az újabb és újabb fordulatokat. Végül ott van az ÁVH jelenléte, ami az olvasó számára amolyan bizonytalansági faktor. Az ő lépéseik ugyan sejthetőek, de nem annyira kiszámíthatóak, mint egy rendőrnyomozóé.
A vörös báró címe nagyon erős, egyszerre politikai, történelmi és legendaszerű hangulatot hordoz. Mikor találtad meg ezt a címet, és mit szerettél volna vele előhívni az olvasóból?
Most néztem vissza a Kortárs Krimi Blogon megjelent írást, ami a Vadászat bemutatójának a leirata. Ott már elhangzott a cím, tehát két éve kitaláltam. A vörös báró kifejezést ugyan csak később használták a kommunista kiskirályokra, de szerintem a csengőfrászhoz hasonlóan az olvasó fejében könnyen meghatározza a korszakot. Persze van, aki Manfred von Richthofenre asszociál, de azért kevesen.
Mit remélsz, másként olvassák-e majd ezt a regényt azok, akik maguk is kötődnek Szegedhez, a Dél-Alföldhöz vagy a Homokhátsághoz?
Csak remélem. Már kaptam visszajelzést Zákányszékről, és elégedettek voltak a végeredménnyel. Annak idején, a Csengőfrász megjelenése után is kaptam visszajelzéseket olyanoktól, akiknek még első kézből voltak emlékeik a diktatúráról, és fontosnak találták, hogy egy író megismerteti másokkal is ezt a korszakot. Minden valós elem azért van a regényben, hogy az olvasóknak legyenek kapcsolódási pontjaik. Ez most épp a Dél-Alföld, de minden regényben más és más ilyen van. És mivel még nem olvastad a Szabadság-hadműveletet, csak jelzem, hogy egy szegedi helyszínnek kitüntetett szerepe van benne.
Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznod, miben más A vörös báró, mint a korábbi ÁVH-regényeid, mit mondanál?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy A vörös báró befejezése a legunortodoxabb, amit ma a kortárs krimiszcénában olvasni lehet. A regényem hozza azt, amit az olvasók elvárnak, tehát csalódni senki nem fog. Tudom, ez két mondat, sőt, ezzel együtt három, de számomra akkor is az egyedi lezárás az, ami kiemeli a szöveget a többi közül.
Végezetül pedig szeretném megköszönni Dani a beszélgetést, és azt is, hogy regényeiddel újra és újra olyan korszakhoz viszel közelebb, amelyről fontos beszélni, még akkor is, ha nem mindig könnyű. Különösen izgalmasnak tartom, ahogyan a történelmi hitelesség, a krimi feszessége és az emberi, erkölcsi dilemmák egymásra épülnek ezekben a történetekben. Olvasóként nagy élmény látni, hogy az ÁVH-regények világa nem pusztán múltidézés, hanem egy olyan irodalmi tér, ahol a bűn, a félelem, a hatalom és a személyes döntések következményei egyszerre válnak átélhetővé.
Nagyon várom, hogy a további regényeidet is olvashassam, és hogy ezek a történetek újabb és újabb nézőpontokból mutassák meg az ötvenes évek sötét, mégis rendkívül izgalmas világát. További sok sikert, kitartó alkotókedvet, sok-sok olvasói visszajelzéseket és még több tucat emlékezetes ÁVH-regényt kívánok!