Ane Riel: Fenyőgyanta

Hidegrázás a tetőfokon. Nevetés a nyilvánvalón, mert annyira hétköznapi, annyira gyerekszájú, majd nyakadba borítja a jeges rémületet, hogy ilyen igenis létezhet. Nem kell sok és már az első oldalakon is olyan jelenettel találjuk szembe magunkat, amilyennel nem kellene egy hat éves gyereknek szembenéznie. És mégis. Olyan nyugalmat és alázatot tanúsít a kis Liv a történet során, függetlenül attól, hogy mi történik, hogy olyat még a felnőttek se tudnak mindig. Meglepő és egyben felkavaró volt olvasni, hogy egy gyermek hogyan képes egy tragédiát feldolgozni és közben milyen abszurd humort szabadít ezzel az olvasóra.

Igen, elmondhatom, hogy sokszor felnevettem olyan jeleneteknél, amiknél nem igazán illett volna. De nem tehettem mást. A gyermeki rácsodálkozás a dolgokra, a halottakhoz, néha annyira abszurd volt, hogy még az író se hagyhatta ki a fekete humor ilyenfajta megnyilvánulását.

A történet az elejétől a végéig nyomasztó. A vége felé, néha már-már gyomorforgató, de mégis beszippant és magával ragad. Nem lehet egyszerűen letenni.  A rövid fejezeteken, a kisebb blokkokra osztott oldalakon szinte végig szalad a szemünk. Nem csak gyors, de tartalmas olvasást is biztosít a tulajdonosának. És egy olyan életbe kalauzol el bennünket, ami a maga módján csodálatos. Mégsem akarna egyikünk se a részévé válni.

A veszteségtől való félelem, a család szeretete mindenek felett, a paranoia ebéli megnyilvánulása sok szívet meg fog érteni. És az utolsó mondatnál szinte kiesett a könyv a kezemből.