Linwood Barclay: A hazudós

Az egyik legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy A hazudós mennyire erős a karakterek szintjén. Nem arról van szó, hogy mindenki hibátlan vagy hősies – épp ellenkezőleg. Barclay olyan figurákat írt meg, akik egyszerre szerethetők és esendők, akikben ott van a jó és a rossz, így sokkal emberibbek lettek a szokásos krimiszereplőknél.

Jack Givins a történet középpontjában áll. Munkanélküli író, aki hirtelen kap egy szokatlan megbízást: hamis élettörténeteket kell írnia a tanúvédelmi program tagjai számára. Ez az állás egyszerre illik hozzá és áll távol tőle: íróként szívesen sző történeteket, de itt a hazugság nem fikció, hanem valaki életének alapja lesz. Jack visszahúzódó, csendes természetű, aki inkább gondolkodik, mint cselekszik, de közben erős benne a vágy, hogy megtalálja a saját helyét, és rendezze a múltját. Éppen ez a kettősség teszi szerethetővé: nem egy akcióhős, hanem egy hétköznapi férfi, akinek végig drukkolni tudunk.

Lana, Jack barátnője és újságíró, az egyik legizgalmasabb karakter a regényben. Ő az, aki bátor, határozott, sőt néha kissé domináns – ezzel szemben Jack inkább visszafogott és bizonytalan. Kettejük dinamikája remekül működik: Lana erőt ad Jacknek, és gyakran az ő lendülete mozdítja előre az eseményeket, miközben újságírói kíváncsisága is segít a nyomozásban. Nem csupán „barátnő” szerepben van jelen, hanem aktív alakítója a történetnek.

Michael Donohue, Jack apja, igazi rejtély. A múltban több ember halála szárad a lelkén, mégsem egy szimpla „hidegvérű gyilkos” képe rajzolódik ki róla. A fia felé forduló szeretete, gondoskodása teljesen más fényt vet rá: nem démonként, hanem esendő emberként jelenik meg. A múltbeli fejezetek, amelyek róla szólnak, különösen izgalmasak voltak, mert megmutatták, hogyan sodródhat valaki törvénytelen ügyekbe úgy, hogy közben mégis megmarad benne valami mélyen emberi. Az, hogy Michael nem egy titkos szervezet bérgyilkosa, hanem egy üzletember „piszkos munkáit” végzi, még hitelesebbé teszi a figuráját.

Végül ott van az elkövető, akiről spoiler nélkül nehéz beszélni, de annyit mindenképp lehet: ő sem egy egydimenziós, sötét antagonistaként jelenik meg. Motivációi érthetők, sőt bizonyos pontokon még együtt is lehet vele érezni, ami persze nem menti fel a tettei alól. Barclay itt is ügyesen kerüli a sablont: nincs „színtiszta gonosz” a történetben, inkább sérült, torzult emberek, akik valamiért rossz döntéseket hoztak. Ez teszi igazán erőssé a könyvet: az olvasó végig embereket lát, nem papírmasé figurákat.