A regény legnagyobb erőssége és egyben legnagyobb gyengesége is ugyanaz: az elképesztő tempó. Andrew Bridgeman gyakorlatilag megállás nélkül dobálja az olvasó elé a csavarokat. Néha olyan érzésem volt, mintha egy hullámvasúton ülnék: mire felfognám az egyik fordulatot, már jön is a következő. Sőt, néha egyetlen fejezeten belül két komolyabb csavar is érkezik.

Ez egyrészt nagyon izgalmas, mert egy percig sem unatkozik az ember. Másrészt viszont pont emiatt éreztem azt, hogy ez a történet alul van írva. És igen, ezt most én mondom – az az ember, aki rendszeresen panaszkodik a túlírt könyvekre.

Ez a sztori simán elbírt volna még legalább száz oldalt. Hiányoztak azok az apró, hétköznapi jelenetek, amelyek egy kicsit lelassítják a történetet és segítenek jobban belehelyezkedni a világba. Itt sokszor két levegővétel között kapunk egy félmondatnyi háttérinformációt, aztán már robogunk is tovább a következő eseményhez. Pedig a történet alapjai nagyon erősek. Politikai játszmák, titkok, manipuláció és személyes tragédiák keverednek benne. Csak épp az író nem mindig hagy időt arra, hogy az olvasó igazán megeméssze ezeket.