Chris Carter: Bosszú
Spoiler mentes ajánló: Mindig ünnepnap, amikor új Robert Hunter-regény jelenik meg. Tényleg. Ilyenkor krimirajongók százai – ha nem ezrei – ülnek tűkön, hogy végre kézbe vehessék az aktuális részt. A 13. kötetnél járunk, és Chris Carter még mindig képes olyan várakozást generálni, mintha az első könyv érkezne.
De vajon miért működik még mindig ennyire? Azért, mert Carter pontosan tudja, mit várunk tőle. Brutális, de szakmailag hiteles gyilkosságokat. Zseniális, emlékezetes elkövetőt. Profi nyomozást és azt a fajta sötét, gyomorszorító atmoszférát, amit csak ő tud így megírni.
Na de mit gondolok én a Bosszúról? Nos… egyszerre nyűgözött le és bosszantott fel.
Az igazi szörnyek sokkal közelebb vannak, mint gondolnánk.
Los Angeles hegyei között brutálisan elgázolnak egy férfit. Látszólag. Ugyanis egy holttest nem hazudik, és a boncasztalon az orvos szikéje alatt kiderül, hogy a balesetet valaki megrendezte, hogy elfedje a férfi halálának valódi okát: a rideg és kegyetlen kínzásokat. Amikor pedig gyanús körülmények között felbukkan egy újabb tetem, Robert Hunter nyomozó rádöbben, hogy egy vérszomjas és rendkívül számító sorozatgyilkossal állnak szemben. Valakivel, aki ki tudja, mióta űzi háborítatlanul a maga embertelen játékát, az indítékai pedig ismeretlenek.
De mégis hogyan lehet kivizsgálni olyan gyilkosságokat, amelyek áldozatai között első ránézésre semmilyen kapcsolat nincsen, és nem tudni, mivel érdemelték ki a könyörtelen kínzásokat? Miként lehet elkapni egy gyilkost, aki nem hagy maga után nyomokat? És hogyan lehet megállítani egy fantomot, akinek a létezését senki sem tudja bizonyítani?
Lássuk hát a Bosszút!
Történet
A kiindulópont erős. Egy brutális gázolás a Los Angeles-i hegyek között – ami persze nem az, aminek látszik. A boncasztalon gyorsan kiderül: a „baleset” csak díszlet volt. A valódi történet mögötte sokkal sötétebb, kegyetlenebb és személyesebb.
Ahogy újabb holttest kerül elő, Hunter rájön, hogy nem egyszerű gyilkosságokkal állnak szemben. Egy rendkívül számító, precíz, szinte láthatatlan sorozatgyilkos dolgozik a háttérben. Olyan valaki, aki nem hagy nyomot. Olyan valaki, akinek az indítékai elsőre teljesen ködösek.
És itt jön Carter igazi ereje.
Megint sikerült olyan elkövetőt alkotnia, aki még a könyv befejezése után is velünk marad. Nem egy kartonpapír pszichopata. Nem öncélú mészárlás. Hanem egy hihető, fájdalmas, sok szempontból érthető motivációval rendelkező gyilkos.
A központi téma – családon belüli erőszak, abúzus, testi és lelki bántalmazás – évszázadok óta aktuális. Carter pedig nem fél belenyúlni ebbe a mocsárba. Sőt. Belemerül. Térdig. Nyakig. És közben minket is lehúz.
Az egyetemi boncolási „verseny” jelenet például… hát az valami egészen elképesztő volt. A könyv egyik legerősebb része. Feszült, szakmailag hiteles, intelligens. Konkrétan ott ültem és azon gondolkodtam: nincs olyan krimi, ahol a halottkém a főszereplő? Mert én most azonnal olvasnék egy ilyet.
"– Én vagyok az ő műalkotásuk, nyomozó. Sötétségből faragott szobor, ha úgy tetszik. Közös a húsunk, a vérünk, a génjeink. Én vagyok a hagyatékuk, úgyhogy megérdemlik, hogy megmutassam a szeretetük gyümölcsét."
Karakterek
És akkor most jön az a rész, ahol elkezdek morogni.
Hunter és Garcia. Imádom őket. Mindig is imádtam őket. De az utóbbi könyvekben Carter mintha teljesen háttérbe tolta volna őket. A Bosszúban ez különösen érezhető. Az áldozatok több figyelmet kapnak, mint a főszereplők. A gyilkos karaktere sokkal kidolgozottabb, mint Hunter személyisége ebben a kötetben. És ez fáj.
Hol vannak az esti whisky-s beszélgetések? Hol vannak a lazább, emberibb pillanatok? Hol van Hunter nőkkel való bonyolult, félig-meddig működésképtelen kapcsolódásai? Értem én, hogy ez a 13. rész. Értem, hogy Lucien Folter szálával Hunter múltja ki lett bontva. De attól még nem állt meg az élete.
Most olyan érzésem volt, mintha Carter megalkotná a gyilkost, az esetet, az áldozatokat – ezekre fordítaná az ideje 90%-át – majd fogna két papírmassé figurát, és azt mondaná: „Tessék, oldjátok meg.” Hunter és Garcia nem fejlődnek. Nem mélyülnek. Nem élnek igazán. Csak funkcionálnak. És ez egy Robert Hunter-regénynél szerintem luxus, amit nem engedhetne meg magának.
Krimi hangulat
Na itt viszont nincs hiányérzet.
A krimi hangulat brutálisan erős. Sötét. Fojtogató. Nyugtalanító. Carter még mindig mestere annak, hogyan adagolja az információt, hogyan vezesse félre az olvasót, és hogyan építsen fel egy olyan gyilkost, akitől egyszerre borzongsz és akitől egyszerre sajnálod az indítékai miatt.
A brutalitás – ahogy megszoktuk – minőségi. Nem öncélú, nem hatásvadász, hanem a történet szerves része.
És bár bosszantott a főszereplők háttérbe szorulása, a nyomozás maga feszes, logikus, szakmailag hiteles. A boncolási jelenetek, az apró részletek, a pszichológiai vonal mind azt mutatják: Carter még mindig komolyan veszi a műfajt.
A Bosszú egy erős, sötét, intelligens krimi. Egy olyan gyilkossal, aki sokáig veled marad. Egy olyan témával, ami fájdalmasan aktuális. Egy olyan szakmai háttérrel, amit kevesen tudnak így megírni.
És mégis… Hiányzik belőle valami. Az emberi kapcsolódás. Hunter és Garcia valódi jelenléte. Az a plusz, ami miatt nemcsak a gyilkos, hanem a nyomozók miatt is olvastuk ezt a sorozatot.
Imádtam? Igen. Bosszantott? Nagyon. Olvasni fogom a következőt? Kérdés nélkül. Mert bármennyire morgok, Chris Carter még mindig tud olyat mutatni, amit kevesen ebben a műfajban.
Chris Carter: Bosszú című kiváló regényét keresd a Líra.hu oldalán E-book formátumban is!
Értékelés
Történet: 10/10
Karakterek: 6/10
Krimi hangulat: 10/10
Kiadó: General Press Kiadó
Oldalak száma: 304 oldal
Kiadás éve: 2026
Fordító: Köves Ágoston
Kép forrás: https://moly.hu/konyvek/chris-carter-bosszu