Christopher Berry-Dee: Pszichopata sorozatgyilkosok
Az ajánlót is csak erős idegzetűeknek ajánljuk.
Furcsa dolog true crime könyvekről beszélni, mert ezekre a kötetekre valahogy nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy „tetszett”. Nincs bennük semmi, ami a szó hagyományos értelmében tetszetős lenne. Hiszen ezek a könyvek nem hősökről, nem felemelő emberi sorsokról és végképp nem kellemes történetekről szólnak. Éppen ellenkezőleg. Az emberiség legsötétebb alakjairól. Azokról, akiknek a neve évtizedekkel később is rettegést kelt. Azokról, akikkel a szülők generációk óta riogatják a gyerekeiket. Elvisz a mumus. Az ördög bújt beléd. Eljön a zsákos ember.
És mégis… ezek a mondatok már-már közhelynek hatnak. Mert a valóság sokszor sokkal kegyetlenebb, mint bármelyik rémtörténet.
A Sorozatgyilkosokkal beszélgettem után kíváncsi voltam, vajon Christopher Berry-Dee képes-e még mélyebbre ásni. Képes-e még közelebb vinni bennünket azokhoz az elmékhez, amelyeket talán soha nem fogunk megérteni. És a válasz egyértelműen igen. A Pszichopata sorozatgyilkosok nem akar szórakoztatni. Nem akarja, hogy jól érezzük magunkat olvasás közben. Nem akar tetszeni. Elborzasztani akar. Meg akarja mutatni az emberi lélek azon részeit, amelyek elől legszívesebben elfordítanánk a tekintetünket.
Az egész könyv kegyetlen, nyers, szókimondó és helyenként kifejezetten megbotránkoztató. És Berry-Dee ezt egy pillanatra sem próbálja leplezni. Nem romantizálja a gyilkosokat, nem csinál belőlük popkulturális ikonokat, és nem próbálja őket felmenteni. Inkább arra kényszeríti az olvasót, hogy szembenézzen egy kényelmetlen igazsággal: vannak emberek, akiket talán valóban nem lehet megérteni. És talán éppen ez az egész legfélelmetesebb része.
Tartalomjegyzék
Fülszöveg
„Nem hiszek az emberben, ahogyan istenben vagy az ördögben sem. Rühellem az egész átkozott emberi fajt, saját magamat is beleértve… A gyöngékre, az ártalmatlanokra és a gyanútlanokra vadászom. Ezt a leckét másoktól tanultam: akinél az erő, azé a jog.”
Gary Ridgway,
azaz a Green River-i gyilkos (1949–)
Christopher Berry-Dee oknyomozó kriminológus összesen több mint harminc elvetemült gyilkossal készített interjút élete során, akik szinte minden módszert bevetettek, amely alkalmas az emberélet kioltására: fojtogatás, késelés, agyonverés, az áldozat lelövése vagy élve felgyújtása, maró hatású anyagok befecskendezése… Tulajdonképpen nem volt olyan ölési mód vagy kínzás, amely ne szerepelt volna a bűnlajstromukban.
Ebben a könyvben a szerző még messzebbre merészkedik, mint a Sorozatgyilkosokkal beszélgettem című kötetében, és egyenesen a pokol kapujáig viszi az olvasókat. Mélyinterjúi olyan pszichopaták fejébe kínálnak bepillantást, akik a színtiszta gonoszságból merítik erejüket. Berry-Dee nemcsak rögzíti, de részletesen elemzi is beszélgetéseit, feltárja, mi és hogyan tesz valakit gyilkossá, és arra készteti az olvasót, hogy a színfalak mögé pillantva szembesüljön a kényelmetlen igazsággal: a normalitás és a deviancia közötti határ sokkal vékonyabb, mint azt hinni szeretnénk.
A KÖNYVET CSAK ERŐS IDEGZETŰ, FELNŐTT OLVASÓKNAK AJÁNLJUK A RÉSZLETES ÉS FELKAVARÓ ESETLEÍRÁSOK MIATT.
A Pszichopata sorozatgyilkosok az Animus Könyvek TRUE CRIME – VALÓS BŰNÜGYEK sorozatának ötödik része.
Az ügy / az ügyek
A Pszichopata sorozatgyilkosok ezúttal sem egyetlen bűnügy köré épül. Christopher Berry-Dee különböző korszakokból és különböző társadalmi háttérből származó elkövetőket mutat be, akiknek egyetlen közös pontja van: a kegyetlenségük.
A könyv olyan hírhedt gyilkosokkal foglalkozik, mint John Reginald Halliday Christie, Peter Kürten, Neville George Clevely Heath, David Russell Williams ezredes, Jodi Arias, valamint Douglas Clark és Carol Bundy. A szerző azonban ezúttal sem egyszerű esettanulmányokat ír. Nem pusztán a bűncselekmények érdeklik, hanem az a kérdés, amely talán minden ilyen történet mögött ott lapul: hogyan válik valaki ilyenné?
Berry-Dee mélyinterjúkra, rendőrségi dokumentumokra, vallomásokra és saját tapasztalataira támaszkodva próbálja összerakni ezt a nyugtalanító mozaikot. És miközben egyik történetből a másikba lépünk, az emberben egyre erősebben motoszkál a gondolat, hogy a gonoszság talán nem is olyan könnyen körülhatárolható, mint szeretnénk.
A szereplők és motivációk
Furcsa dolog szereplőkről beszélni egy ilyen könyv esetében, mert ezek az emberek a legkevésbé sem hősök. Mégis, Berry-Dee egyik legnagyobb erőssége, hogy képes megmutatni: a szörnyetegek is emberek. És talán éppen ettől olyan hátborzongatóak.
A legtöbbjüknek vannak magyarázatai. Gyermekkori traumák, elhanyagoltság, erőszak, megaláztatások. Mások egyszerűen csak különlegesnek, felsőbbrendűnek érzik magukat. És vannak olyanok is, akikből szinte teljesen hiányzik a bűntudat. A legfélelmetesebb pedig az, hogy sokszor saját történetükben ők maguk az áldozatok.
Berry-Dee azonban nem pszichológiai diagnózisokat osztogat. Nem próbálja felmenteni őket, és nem is akarja mindenáron megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Inkább kérdez. És hagyja, hogy az olvasó maga döntsön arról, mennyiben okolható a múlt, és mennyiben maga az ember.
"Kürten szerint Maria holteste túlságosan nehéznek bizonyult ahhoz, hogy felemelje; ráadásul akkora már a szó szoros értelmében darabokra hullott szét, ezért kiásta a sekély sírhantot, hogy magára húzza, megölelhesse és simogathassa, miközben a holttest alatt feküdt. Nos, ugye, te sem szeretnél ilyen borzalmas látvánnyal szembesülni az éjszka leple alatt?"
Társadalmi és jogi vonatkozások
A könyv egyik legerősebb rétege talán éppen az, amit nem mond ki nyíltan. Mert minden egyes eset mögött ott húzódik a kérdés: vajon észre lehetett volna venni a jeleket? Meg lehetett volna akadályozni a tragédiákat?
Berry-Dee érzékletesen mutatja be a rendőrség, az igazságszolgáltatás és a társadalom működésének hibáit is. Hogyan maradhattak ezek az emberek hosszú ideig észrevétlenek? Miért nem vették komolyan az áldozatokat? Miért voltak olyan esetek, amelyeknél éveknek kellett eltelniük, mire végre megszületett az igazság?
És talán még ennél is nyugtalanítóbb kérdéseket vet fel. Létezik-e valódi rehabilitáció? Lehet-e egyáltalán gyógyítani az ilyen személyiségeket? Vagy vannak olyan emberek, akik egyszerűen képtelenek együtt élni a társadalom szabályaival?
A könyv ezekre nem ad egyértelmű válaszokat. De éppen ettől olyan gondolatébresztő.
A szerző stílusa
Christopher Berry-Dee továbbra sem finomkodik. Írásmódja egyszerre tárgyilagos és személyes. Sokkolni az olvasót, de a valóság néha önmagában is sokkoló.
Érezni rajta, hogy nem kívülállóként szemléli ezeket az ügyeket. Nem egyszerűen egy szerző, aki mások tragédiáiból ír könyveket. Inkább egy olyan ember, aki évtizedeken keresztül próbálta megérteni azt, amit talán soha nem lehet teljesen megérteni.
Stílusa letisztult, közérthető, sallangmentes. Nem díszíti a borzalmakat, nem élvezkedik rajtuk, és ami számomra különösen fontos: végig megőrzi a tiszteletet az áldozatok iránt. Mert ezekben a történetekben soha nem a gyilkosok a fontosak, hanem azok az emberek, akiknek az életét örökre tönkretették.
Összefoglaló
A Pszichopata sorozatgyilkosok nem könnyű olvasmány. Nem is szórakoztató a szó klasszikus értelmében. És talán nem is szabad annak lennie.
Christopher Berry-Dee ismét bebizonyította, hogy a true crime műfaj egyik legfontosabb alakja. Nem azért, mert a legvéresebb részleteket tárja elénk, hanem mert képes arra, hogy az emberi gonoszság mögé nézzen, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg az áldozatokról.
És bár ezekre a könyvekre továbbra sem tudom azt mondani, hogy „tetszettek”, egy dolgot biztosan állíthatok: rendkívül fontosak.
Mert néha a legijesztőbb történetek nem a képzelet szüleményei.
Hanem megtörténtek. És talán éppen ezért olyan nehéz becsukni ezt a könyvet anélkül, hogy az ember ne maradjon egy kicsit csendben utána.
Christopher Berry-Dee: Pszichopata sorozatgyilkosok című regényét keresd az Hellokonyvek.hu oldalán!
Értékelés
Kiadó: Animus Könyvek
Oldalak száma: 352 oldal
Kiadás éve: 2026
Fordító: Németh Anikó Annamária
Kép forrás: https://www.hellokonyvek.hu/pszichopata-sorozatgyilkosok