Lars Kepler: Az alvajáró
Spoiler mentes ajánló
A Joona Linna-sorozat tizedik része hatalmas várakozással érkezett, hiszen a Lars Kepler írópáros neve mára egyet jelent a sodró tempójú, brutális, szinte filmszerű krimikkel. A nyitójelenet ezúttal is ütős, a felütés vérfagyasztó, és az ember szinte automatikusan folytatja az olvasást. Mégis, már az első fejezeteknél kirajzolódik, hogy valami hiányzik. Technikai tudás, stílus, fordulatok most is akadnak bőven — de az a bizonyos lélek, ami a sorozat legjobb részeiben ott vibrált, most valahogy kimarad.
Stockholmban kihalt és fekete az éjszaka, az utcai lámpák sárga fényében hópelyhek kavarognak. Két rendőr ül csendben egy járőrkocsiban, amikor hívás érkezik, hogy egy kempingből betörést jelentettek. A helyszínre érkezve valóban fényt látnak kiszűrődni az egyik lakókocsiból, és amikor belépnek, iszonytató látvány tárul a szemük elé. A padlót, a falakat és a bútorokat is vér borítja, és mindenütt emberi testrészek hevernek. A szomszédos szobában egy fiatalembert találnak, aki – fejét egy levágott karon nyugtatva – mélyen alszik. Miután letartóztatják, kiderül, hogy a neve Hugo Sand, tizenhét éves, és egy közismert író fia.
Hugo az alvajárás egy szokatlan típusában szenved, amelyet rémálmok váltanak ki, és azt állítja, semmire sem emlékszik abból, ami az éjjel történt. Vajon igazat mond, vagy joggal gyanúsítható a gyilkossággal?
Az eset Joona Linna asztalára kerül, aki felveszi a kapcsolatot régi barátjával, Erik Maria Barkkal, hogy hipnózis segítségével próbáljanak meg rájönni, mi is történt valójában a lakókocsiban. Ám hamarosan kiderül, hogy az eset csak az első szem egy hátborzongató láncban, és a sorozatgyilkosnak, akit hajszolnak, határtalan a vérszomja.
Lássuk hát a Halál az Alvajárót!
Történet
A sztori ígéretesen indul: egy vérbe borult kempinglakókocsi, egy különleges alvajáró fiú, aki semmire sem emlékszik az éjszakából, egy gyanúsnak tűnő, mégis zavartan ártatlan kamasz, akinek a körülményei tökéletesen alkalmasak lennének egy feszült, pszichológiai mélységű Kepler-krimihez.
A probléma az, hogy a kiváló alapötlet mellé rengeteg indokolatlan mellékszál társul. Ahelyett, hogy a fő cselekményre fókuszálnánk, sokszor teljesen irreleváns küldetésekre kalandozik a történet: robbanásos akciók, véletlenszerűen felbukkanó brutális figurák, és olyan jelenetek, amelyek érezhetően csak kitöltik a teret, de nem viszik előre a nyomozást.
Ehhez társul az a zavaró jelenség, hogy a szexualitás teljesen öncélúvá válik. A túl részletes, indokolatlanul explicit szexjelenetek egyáltalán nem illeszkednek a történet tónusába, sem hangulatába — sőt, sokszor megtörik a feszültséget és kizökkentik az olvasót. Nem hozzáadnak, hanem elvesznek a regény élvezeti értékéből.
A cselekmény emiatt időről időre szétcsúszik, és mintha maga Joona is csak kapkodná a fejét, hogy merre kellene továbbmenni ebben a kusza, mellékszálakkal teli útvesztőben. A könyv olvastatja magát, mert Keplerék technikai tudása és a képi erő még mindig ott van — de a fókusz és az igazi lélektani mélység hiánya végig érezhető.
"Számos sorozatgyilkos bűnbandák tagjai közé tartozik. Más, láthatatlanul dolgozó elkövetők pedig a halál angyalaiként repkednek az újszülöttosztályok és az idősgondozó intézetek folyosóin."
Karakterek
Joona Linna továbbra is zseniális. Az a fajta nyomozó, akit egyszerűen lehetetlen nem szeretni: okos, kitartó, tisztességes, néma eleganciával viseli a terheit. Ha ő nem lenne, a regény sokkal gyengébben működne.
Hugo Sand, az alvajáró fiú érdekes figura (lenne), de a történeten belül az ígéretes felütéséhez képest hiába kap sok-sok részletes jelenetet, egyszerűen felszínes és sablonos klisé marad. Vagy éppen alvajár, vagy éppen közösül valakivel. A viselkedése pedig annyira idegesítő, hogy majdnem átugrottam azokat a fejezeteket, amikben ő is benne van.
A mellékszereplők többsége viszont csak felvillan, majd eltűnik — vagy kis túlzással azt csinálja, hogy felrobban, meghal, vagy szexjelenetbe keveredik. A kommandós szál is tele van indokolatlan leágazásokkal: amikor a jelenet csúcspontjára várnánk, a szöveg hirtelen hosszasan a feleség lelki világát kezdi boncolgatni. Egy mondat akció, egy mondat elmélkedés, hogy a felesége megint betegebb lett. Kicsit olyan érzést kelt, mintha volt egy minimum karakter limit, amit el kellett érniük Kepleréknek.
Összességében olyan, mintha egyetlen karakter lenne igazán kiemelve: Joona. A többiek csak töltelékként mozognak körülötte.
Krimi hangulat
Ha valami működik a regényben, az a hangulat. Keplerék továbbra is erősek abban, hogy filmszerű, sötét és brutálisan vizuális jeleneteket hozzanak létre.
Viszont a megszokott mély, pszichológiai nyomás most gyakran elvész a túlzásba vitt brutalitás és a felesleges erotikus jelenetek között. A borzongás megvan, a hideg futkos a hátunkon — de az a fajta lélegzetvisszafojtott, lassú építkezés, ami korábban annyira jól működött, most sokszor csupán felszínes sokkolásnak hat.
A horrorisztikus képek erősek, Keplerék ebben továbbra is verhetetlenek — csak éppen a mélyebb feszültség, a belső logika, a csendes rettegés ritkábban sejlik fel, mint szeretném.
Az alvajáró egy ellentmondásos élmény: egyszerre olvasmányos és széteső, egyszerre brutális és üres, egyszerre profi és valahol mégis lélektelen. Keplerék még mindig tudnak írni, még mindig tudnak sokkolni — de a sorozat legerősebb darabjaihoz képest ez a kötet kevésbé áll össze.
Joona Linna rajongóinak ettől függetlenül érdemes elolvasni, mert ő maga továbbra is pazar karakter, és a Kepler-verzum apró utalásai is sokat hozzáadnak. De aki a régi, feszes, koncentrált, belső feszültségtől vibráló Kepler-élményre vágyik, most könnyen úgy érezheti, hogy valami kimaradt.
Lars Kepler: Az alvajáró című regényét keresd az Animus Kiadó oldalán!
Értékelés
Történet: 6/10
Karakterek: 6/10
Krimi hangulat: 6/10
Kiadó: Animus Könyvek
Oldalak száma: 480 oldal
Kiadás éve: 2025
Fordító: Erdődy Andrea
Kép forrás: https://moly.hu/konyvek/lars-kepler-az-alvajaro