A történet minden egyes oldalából érződik a hideg, a sötétség és a kétségbeesés. Öt tinédzser lány történetét ismerhetjük meg a visszaemlékezésekben, akikben csak annyi a közös, hogy valamilyen oknál fogva érdeklődnek az irodalom iránt. No meg persze az, hogy így vagy úgy, de bele vannak zúgva Wiking Stormbergbe, a később rendőrparancsnokba, aki a regény jelen idejében a nyomozást vezeti.

Kimondottan élveztem a jelen időben zajló történéseket, hiszen konkrétan ezek foglalkoztak magával a nyomozással. Wiking karaktere gyorsan belelopta magát a szívembe, függetlenül attól, hogy tinédzserként mennyi hülyeséget csinált. De hát ki nem?

A regény öt részre osztható. Minden rész egy-egy lány szempontjából mutatja be Sofia Hellgren (az egyik lány) eltűnését megelőző napokat. És igazából ez volt az olvasás közben az egyik gyenge pont. Végre visszatérünk a jelenbe, végre történik valami a nyomozásban, majd ismét 1980-ban vagyunk és kezdődik minden elölről. Ha már az elején tudtam volna, hogy ez mennyire fontos volt a végkifejlett miatt, egyáltalán nem zavart volna.

Mert a vége… a vége agyonüt! Szépen nyugodtan olvasod az utolsó oldalakat, majd mint a régi filmek reflektorai, akkorát csattan a csavar az arcodban és csak kapkodod a fejed, hogy most tényleg jól értettem azt amit olvasok? Igen, nincs kétségem, ez valóban az amire gondolok. Majd az utolsó oldalon szintén kapunk egy izgalmas csavart, ami konkrétan nincs kimondva, de ott lóg a levegőben. Ha a fülszövegben nem írták volna, hogy ez egy trilógia első része, hát akkor ebből egyértelműen kiderült volna.

A könyv egyik nagy erőssége és sajátossága a társadalom kritika és az állami rendszerek működése. A lányok (bocsánat, már hölgyek) szemszögéből megismerhetjük Svédország, és leginkább a legészakabban élők társadalmi problémáit, gondjait és reményeit a jövővel kapcsolatban. Vajon hogyan ítélhetünk el valakit egy olyan gyilkosságért, ami a svéd törvénykezés szerint már elévült?