A sztori ígéretesen indul: egy vérbe borult kempinglakókocsi, egy különleges alvajáró fiú, aki semmire sem emlékszik az éjszakából, egy gyanúsnak tűnő, mégis zavartan ártatlan kamasz, akinek a körülményei tökéletesen alkalmasak lennének egy feszült, pszichológiai mélységű Kepler-krimihez.

A probléma az, hogy a kiváló alapötlet mellé rengeteg indokolatlan mellékszál társul. Ahelyett, hogy a fő cselekményre fókuszálnánk, sokszor teljesen irreleváns küldetésekre kalandozik a történet: robbanásos akciók, véletlenszerűen felbukkanó brutális figurák, és olyan jelenetek, amelyek érezhetően csak kitöltik a teret, de nem viszik előre a nyomozást.

Ehhez társul az a zavaró jelenség, hogy a szexualitás teljesen öncélúvá válik. A túl részletes, indokolatlanul explicit szexjelenetek egyáltalán nem illeszkednek a történet tónusába, sem hangulatába — sőt, sokszor megtörik a feszültséget és kizökkentik az olvasót. Nem hozzáadnak, hanem elvesznek a regény élvezeti értékéből.

A cselekmény emiatt időről időre szétcsúszik, és mintha maga Joona is csak kapkodná a fejét, hogy merre kellene továbbmenni ebben a kusza, mellékszálakkal teli útvesztőben. A könyv olvastatja magát, mert Keplerék technikai tudása és a képi erő még mindig ott van — de a fókusz és az igazi lélektani mélység hiánya végig érezhető.