Végzetes hívás – 1. Fejezet
(A kép ChatGPT-vel készült Sam Witwer színészről a fejezet alapján.)
Prológus
Az eddig hangoskodó tömegen hullámzó sóhajok futottak végig, ahogy a bíró belépett a terembe a pulpitus melletti kis ajtón keresztül. Terebélyes testével, melyet fekete talárba bújtatott, helyet foglalt hatalmas székében, és sötét szeméből egyetlen villámló pillantással elnémította a tömeget.
A vádlottak padján egy összeláncolt kezű férfi várta a halálos ítéletet sárga kezeslábasban. Fekete haját a börtönben rövidre nyírták, így most látni lehetett, ahogy a fejéről szüntelenül csorogtak az idegesség bizonytalan izzadságcseppjei. Többnapos borostája fölött sötét szemében gyilkos vággyal nézett végig az esküdteken. Nem volt nehéz megtalálni azt, akit keresett, elvégre két és fél méter magasságával, fehér bőrével és hajával, és nem utolsósorban vörös szemével úgy tűnt ki a tömegből, mint zsiráf a medencéből.
─ Logan Link ─ szólalt meg hirtelen a bíró, amitől a tokája keserves hullámzásba kezdett. ─ Önt bűnösnek találtuk Éli tanácsos ellen, előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkossági kísérletben.
Logan tekintete összetalálkozott a vörös szempárral, amelyben most diadalittas győzelem csillogott. Félnie kellett volna tőle, de nem tette. Érezte persze, ahogy a rémület jege belemarkol a gerincébe, de inkább elfojtotta magában ezt az érzést. Tudta, már nem tehet semmit.
─ Enyhítő körülménynek tekinthető azonban, hogy mindeközben sikeresen felkutatta és felszámolta José Street, ismert boreaszi embercsempész ténykedését. A José Streetet ért fegyvertámadásban és elhalálozásában bár részt vett, e fölött a bíróság szemet huny. A bizonyítékok egyértelműen arra utalnak, hogy önvédelemből végzett José Streettel. Így a bíróság az enyhítő körülményt figyelembe véve tíz év letöltendő börtönbüntetésre ítéli, melyet a Boreasz Városi Büntetés-végrehajtó Intézetben kell letöltenie.
─ Mégis, hogy képzeled? ─ bődült fel a fehér albínó hegyomlás, miközben felállt a helyéről, amitől az esküdtek riadtan kiáltottak fel fejhangon. ─ Ez itt megpróbált…
─ Csendet! ─ kiáltotta a bíró. ─ Csendet a teremben! Az ítélet jogerős, és nincs helye fellebbezésnek. Egyik oldalról sem.
Éli tanácsos arcán lángoló haraggal mérte végig a bírót, majd mikor az nem tágított, számító lassúsággal visszaereszkedett a helyére. Az albínó gyors pillantást vetett Loganre, aki állta a tekintetét, és elszántan meredt a boreaszi tanács megbecsült tagjára. Mégsem juttatsz villamosszékbe, te szemétláda, gondolta magában Logan.
─ Óvadék nincs! A tárgyalást ezennel berekesztem! ─ Hogy nyomatékot adjon kijelentésének, háromszor rácsapott kalapácsával a bíró az asztali gombra, majd felállt, és a hirtelen feltámadt hangzavarban, mint valami dülöngélő anyakoca, elhagyta a termet.
Két egyenruhás férfi felállította Logant a székből, majd a saját derekukhoz láncolták. Logan érezte, ahogy a két őr között ide-oda rángatózik a teste, de nem tehetett mást. Próbált ütemet tartani a két alakkal.
Ahhoz, hogy kivezessék a teremből, el kellett menniük az esküdtek padjai előtt, aminek Logan egyáltalán nem örült. Az egyik ilyen székről ugyanis Éli tanácsos meredt rá tomboló tekintettel.
Hogy az Istenbe kerülhetett ez az állat az esküdtek közé, ha állítólag őt próbáltam meggyilkolni?, gondolta, miközben lassú léptekkel haladtak el az ismert és ismeretlen esküdtek előtt. Az egyikben Logan felismerte a helyi tévé időjósát, Dagobert Dale-t, aki nem mellesleg a Regal Hotelben adott csütörtök esténként jazzkoncertet. Nem volt nehéz felismerni, hiszen tarkopasz feje búbjára egy napmotívum volt tetoválva, amit most nem takart el a keménykalapja. Már épp elérték volna az ajtót, mikor hirtelen Éli tanácsos előrenyúlt izomkötegekkel átszőtt karjával, amely még a fehér öltönyén keresztül is kidudorodott, és megragadta Logan rabruháját, veszélyesen közel a nyakához. A két egyenruhás alig tudta kirángatni a rabot a tanácsos vaskos szorításából.
─ Még nincs vége, Logan. Messze nincs vége!
Logan Link még a folyosón is hallotta a tanácsos haragos zihálását, miközben végigvonszolták az ajtóig, ahol már vártak rá a média friss húsra ácsingózó ragadozói.
1. Fejezet
Gyönyörű napra virradtunk, Boreasz!
Ahogy mondod, Susan. Csodálatos nap ez a mai. Újabb hétfő, újabb csodák. A hőmérséklet jelenleg tizenöt fok, és egyelőre csak harminc kilométer per órás élénk szél borzolja a szigetlakók tökéletes frizuráját.
Ne is mondd, Brucy. Reggel vagy fél flakon hajlakkot el kellett használnom, hogy normális kinézetet tudjak varázsolni magamnak.
Mert ugye a rádióban nagyon kell, hogy jól álljon a hajad.
Önök a Susy és Brucy műsorát hallják a százhatvan hertzen. Ez a Boreaszi Reggeli. Jó reggelt minden kedves hallgatónknak!
Gerald Hopkins erőtlenül csapta le az éjjeliszekrényen heverő ébresztőt. Minden nap ugyanaz a két hülye, gondolta, miközben felült az ágyban, és megdörzsölte a szemét. Hasogató fejjel lökte le magáról a takarót, mire egy kósza whiskysüveg csörömpölve landolt a hálószoba parkettáján. Gerald fejéhez kapott a zavaró hangtól.
─ Ott rohadj meg ─ csúszott ki a száján, majd az ágy szélére ült.
Előtte a magas ablakon keresztül már beáramlott a város reggeli zsivaja. Motorzúgás, autókürt és káromkodások kakofóniája. Csipás szemmel dörzsölte meg a homlokát. Megszagolta a hónalját, és elborzadva tapasztalta, hogy este még arra sem vette a fáradságot, hogy lefürödjön. Kényszeredett mozdulattal nyúlt az éjjeliszekrény felé, zsebkendő után kutatva, hogy könnyítsen az orrán, de egy darab papírt sem talált. Fáradt végtagokkal kelt ki az ágyból, és dülöngélve indult el a komód felé, mert tudta, hogy a felső fiókban zsebkendőre lel. Ahogy megállt a szekrény előtt, észre sem vette annak kiálló lábát, és könyörtelenül belerúgott a kemény fába.
─ Hogy az a jó isten…
Miután kikáromkodta magát a hirtelen ért meglepetésében, kirántotta a fiókot, és kutatni kezdett egy megváltó zsebkendő után, mert már érezte, hogy az orra menten elcsöppen.
Hangosat trombitált, majd miután a kuka mellé dobta a használt zsebkendőt, megkönnyebbült orral támolygott ki a konyhába, amely egybenyílt a nappalijával. Egyedülálló kilétét mi sem tükrözte volna jobban, mint a minimál stílusban berendezett szobák. A nappali is csak egy kanapéból, egy szekrényből, amelynek a tetején egy lapos tévé kapott helyet, és egy dohányzóasztalból állt, amelyen, a hamutálban, több átvirrasztott éjszaka felesleges cigarettacsikkjei hevertek gazdátlanul.
Nagy nehezen kibotorkált a konyhába, és a szekrény felső polcáról kivette a kávésdobozt, amely a megváltás ígéretével kecsegtetett. Majd azzal a lendülettel el is ejtette, és a finom porra emlékeztető kávé, mint valami koffeinsivatag, szétterült a konyha padlóján.
─ Hogy a jóisten bassza meg!
Erőtlenül és nemtörődöm módon lehajolt a kiszórt kávépor elé, és egy kanál segítségével egy adag lefőzendőt kanalazott a kotyogós alsó részébe. Az sem tett jót a fáradt fülének, ahogy bekapcsolta a kávéfőzőt, amely hangos brümmögéssel kelt életre.
Ahogy a kávé illata körbelengte a lakást, Gerald megragadta a kávéfőzőt, és azon nyomban a mosogatóba hajította.
─ Ezt nem hiszem el! ─ kiáltott fel, ahogy a főző megégette a kezét. ─ Hogy bassza meg!
Egy konyharuha segítségével megfogta a főző fülét, és töltött magának egy adag feketekávét. Tett bele két édesítőtablettát, és felöntötte egy kis tejjel, figyelve arra, hogy el ne ejtse a dobozt. Felmarkolta a bögrét, felvett a konyhapultról egy piros Marlboro-dobozt, és úgy, ahogy volt, egy szál lenge alsóban kiállt az erkélyre. Többször is próbálta meggyújtani a cigaretta végét, de a szűnni nem akaró szél minduntalan elfújta az aprócska lángot. Miután végre sikerült meggyújtania, mélyet tüdőzött a dohányból.
Belekortyolt a kávéba, és érezte, ahogy a koffein első lökete a véráramába kerül. Gyorsan beszívott egy istenes slukkot, és hagyta, hogy a nikotin szétáradjon a testében. Kellett pár pillanat, míg a dobhártyája hozzászokott a hömpölygő hangzavarhoz.
Előtte egy óriásplakát valami újabb csodakrémet reklámozott az időskori ráncok eltüntetésére, amely most csak tizenkilenc dollár és kilencvenhét centbe kerül, ha még az év végéig hívja az ember a hétszáztizenhetes hívószámot. Gerald tudta, hogy ezek a számok itt, Boreaszban emelt díjasnak számítanak, és a krém úgysem segítene rajta. Bár megboldogult anyja biztos bedőlt volna egy ilyen reklámnak.
Fenn az égen már gyülekeztek a viharfelhők. Gerald érezte, ahogy végigfut a testén a libabőr, amikor az első fuvallat elérte csupasz bőrét. Egész életében arra vágyott, hogy hűvös helyen lakjon. Emiatt is költözött Boreaszba. Bár nyáron született, ki nem állhatta a meleget. Utált izzadni, és bár szikár teste volt, ki nem állhatta, ha a ruhája rátapadt a testére.
Szívott még egy utolsó, torokkaparós slukkot a cigiből, majd elpöckölte a csikket a dudáló autók felé. Dideregve lépett be a puha padlószőnyegre, majd behúzta maga után az ajtót.
Amíg összekészült, szerette, ha a háttérben zümmög a tévé agyzsibbasztó monotonitása. Így, mint minden reggel, most is bekapcsolta a készüléket, és elment letusolni.
Már épp a fogmosásnál tartott, mikor a készülékből megszólalt az egyik női híradós ismert hangja.
Az elmúlt hónapban zajlott le az egykori boreaszi nyomozó, Logan Link tárgyalása, akit azzal vádoltak, hogy megpróbálta meggyilkolni a tiszteletre méltó Éli tanácsost. Sajnos a bíróság csak mostanra oldotta fel a médiablokkot, így csak most tudunk önöknek beszámolni róla. A bíróság tíz év börtönre ítélte a kegyvesztett nyomozót. A hatóságok nem engedték be a médiát a tárgyalásra, de egy bennfentes elmondása szerint a volt nyomozó még meg is fenyegette a közkedvelt tanácsost…
─ Valószínű ─ morogta Gerald, miközben már a bejárati ajtó előtt állt, és a cipőjét kötötte. ─ Mindig a kisember húzza a rövidebbet.
Gerald Hopkins mosolyogva szállt be a Lirte Company székházának liftjébe. A fülkében már ott várták az ismerős arcok, akik szintén munkába igyekeztek.
─ Ejj, de szarul nézel ki, Gerry. Tán végigittad az estéd? Buli volt, és meg se hívtál? ─ kérdezte egy izomkolosszus, aki, csak hogy még jobban utat engedjen a sztereotípiáknak, kopaszra borotválta a fejét.
─ Jaj, fogd már be, Thu! ─ förmedt rá a kopaszra egy idősebb, pocakos kolléga. ─ Hidd el, Gerrynek van annyi esze, hogy ne hívjon meg ilyen idiótákat magához.
─ De tényleg, Gerry. Tudjuk, hogy nem vagy egy nagy piás ─ kapcsolódott be a beszélgetésbe egy kissé molett, vörös hajú nő, akin annyi smink volt, hogy egész Hollywood az ő arcáról vehette volna az anyagot. ─ Mi történt tegnap, hogy berúgtál?
─ Nem rúgtam be ─ hazudta nyugodt hangon Gerald. ─ Csak egyszerűen keveset aludtam. Ezek fáradt karikák a szemem alatt, nem másnapos táskák.
─ Hát persze ─ csapta hátba Thu, amitől félő volt, hogy Gerald kiköpi a tüdejét.
Miután összeszedte magát a fizikai traumából, megnyomta a harmadik emelet gombját, és ahogy a felvonó megrándult, bekapcsolt a fejük fölött a jól ismert dallam is.
─ Igazán lecserélhetnék már ezt a szart ─ dörmögte Thu. ─ Annyira idegesítő már, hogy hat éve ez búg a fülünkben.
Gerald magában nevetett a hegyomlás gúnyos megjegyzésén. Végigsimított rövidre nyírt fekete haján, hogy a kósza izzadságcseppeket letörölje a fejéről. A lift egy hirtelen rándulással indult meg fölfelé. Borostás arcán vidám mosoly terült szét, mikor a lift végre megállt, és kiszállhatott Thu testszagának fogságából. Könnyű lépésekkel ment végig az emberektől hemzsegő folyosón. A többi kolléga, akiket leginkább csak arcról ismert, odaköszönt neki, amit ő udvariasan viszonzott is. Követte a megszokott rutint, így első útja az emeleti konyhába vezetett, ahol épp négy kolléga, három férfi és egy nő fogyasztotta változatos reggelijét. Gerald jó hangosan rájuk köszönt, mire azok ijedten félrenyelték a falatot, majd mosolyogva viszonozták az üdvözlést. Gerald odalépett a kávéautomata elé, majd miután begyakorolt mozdulatokkal bedobált néhány pénzérmét, megnyomta a tejeskávé gombját, és bár már egész jól volt, mégsem tett jót a fejének a gép ordenáré búgása.
─ Jó reggelt! ─ lépett be a konyhába egy férfi. ─ Áh, szervusz, Gerry!
Nem volt nehéz felismerni az IT-csoport vezetőjét, Adam Rouge-t. Bár az IT-sokat itt, az emeleten kockáknak csúfolták, Gerald szeretett volna olyan kocka lenni, mint Adam. Deltás felsőtest, izomtól duzzadó végtagok. Hosszú, barna haját lófarokban hordta. Egyetlen dolog mégis emlékeztette Geraldot arra, hogy nem véletlenül csúfolták őket kockáknak: Adam vastag, világosbarna keretes, szódásszifonra emlékeztető szemüvege olyannyira fel volt tolva az arcára, hogy akár nevezhettük volna réteges kontaktlencsének is.
─ Szia, Adam ─ szorította meg a felé nyújtott kezet.
─ Áu! Mindig elfelejtem, hogy katona voltál. Bár nem vagy egy hatajtós szekrény, a szorításod mégis olyan, mint a satu.
Gerald figyelmen kívül hagyta a múltjára tett utalást, és inkább gyorsan témát váltott.
─ Mit csinálsz fenn az átlagemberek között? Meguntad a sötét folyosókat és irodákat?
─ Áh! Annál nincs is jobb. Csak azért vagyok itt, mert bár mindenhol egy kalap fos a kávé, itt azért tűrhetőbb.
Gerald elvette a műanyag poharas kávét, majd miután elköszönt a reggelizőktől, és megígérte Adamnek, hogy egyszer lenéz a patkánylyukba, kilépett a konyhából, és az asztala felé vette az irányt.
Az asztalát a kollégáktól elválasztó falon tucatszámra lógtak az oklevelek és kitüntetések: Az év munkatársa; Legjobb ügyfélélmény; Kiváló értékesítő, 2012. január; Kiváló értékesítő, 2012. február.
Minden egyes nap boldoggá tették ezek az elismerések. Nem azért, mert becsvágyó, pénzéhes ember volt. Egyszerűen csak jó érzés töltötte el, ha megbecsülték őt és a munkáját.
„Tudod, hogy te vagy az egyik legjobb, Gerry. Az ügyfelek imádnak, és kiváló értékesítő is vagy. De nem adhatsz mindig jóváírást, ha valaki sírni kezd a vonal másik végén” ─ mondta egyszer Kate Holster, a főnöke. Gerald világéletében kedves volt mindenkivel. Senkihez nem volt soha egy rossz szava sem. Épp ezért imádták az ügyfelek, és szinte bármit el tudott volna adni nekik. De ő inkább azt nézte, mi jó nekik, nem pedig azt, hogy mi hoz több pénzt a cégnek.
─ Jó reggelt, Gerry! ─ szólalt meg Kate, Gerald asztala fölé hajolva.
Geraldnak kihagyott a szíve egy ütemet. Kate Gerald számára maga volt az igazi. Göndör, szőke fürtjei a kecses vállára lógtak. Hosszú nyakán és a szája sarkában megbújó aprócska gödröcskéken Gerald előszeretettel időzött el a tekintetével. A nő királykék szeme minden alkalommal felragyogott, mikor meglátta a férfit. Vékony testére, mint mindig, most is egy fekete, szűk kosztümöt húzott, amely nem engedett se túl sokat, se túl keveset a szemnek. Kecses balerinalábait fekete magassarkúba bújtatta, így emelkedve a kollégái feje fölé.
─ Nem szabadságon kéne lenned? Nem most van az évforduló?
Gerald széles mosolyt varázsolt az arcára zavarában.
─ Az tegnap volt, főnök ─ mondta, majd visszanyelte a gombócot, amely a torkát feszítette.
─ Minden rendben volt? Hogy viseled? ─ Kate felült Gerald asztalának szélére, és kezével végigsimított a férfi hátán. Ahogy a nő keze hozzáért, Geraldon őrjítő bizsergés lett úrrá.
─ Évről évre könnyebb ─ mondta, szemében őszinte hála csillogott.
─ Tudod, ha bármi van, szólj. Tényleg bármi. Én itt vagyok.
Kate mindenkivel nagyon közvetlenül viselkedett. Nem voltak irracionális elvárásai, nem szólt rá a kollégáira, ha az asztaluknál ettek, és előszeretettel járt el a csapatával csapatépítésre, ahol néha még a férfiakat is leitta az asztal alá.
Vele mégis másként viselkedett. Nyílt titok volt a Lirte Companynál, hogy Gerald és Kate egyszer, egy céges rendezvényen, kissé ittas állapotban egymás szájában kötöttek ki. Azóta persze mindketten tartották a két lépés távolságot. Mindketten tudták, hogy nem vezetnek jóra a munkahelyi románcok. Mégis. Az elfojtott érzelmek néha utat találtak maguknak. Egy elhintett bókban vagy egy apró érintésben, mint például a férfi hátának simogatásában.
Gerald soha nem volt egy nagy nőcsábász. Nem a külseje tartotta vissza. Mindig is jóképű, sportos alkat volt, rövid fekete hajjal és babakék szemekkel. Inkább ő maga nem nyitott a nők felé. Nem azért, mert a másik nem felé húzott, hanem mert még nem volt olyan személy, akivel el tudta volna képzelni magát. Viszont a főnöke valahogy mégis mindig beindította a fantáziáját. Elképzelte, hogy felpakolja az asztalra, és ott, mindenki szeme láttára magáévá teszi. Később pedig egy kertes ház teraszán, hintaszékben ülve elmélkednek majd a fiatal évek gyönyörein.
─ Főnök! Ha esetleg lesz egy kis szabadidőd…
─ Igen. Majd megcsináljuk a havi értékelésed ─ mosolygott rá Kate, majd leszállt Gerald asztaláról, és visszaült a helyére. ─ Nyolckor értekezlet. El ne felejtsd.
─ Nincs nekem annyi bátorságom, hogy el merjem felejteni ─ próbált meg viccelődni Gerald, és bár érezte, hogy a poén elég gyengére sikerült, Kate azért mégis elmosolyodott.
─ Mint azt tudjátok ─ kezdett bele Kate a reggeli megbeszélésbe ─, a céget egy éve megvásárolta egy boreaszi mágnás, bizonyos Nathaniel Morgan. Ez persze csak jót tett a Lirte-nek, mivel így már egy éve integráltan tudjuk kiszolgálni a lakosságot, hiszen egybeolvadtunk Mr. Morgan vállalatával, a Morgan Companyval.
─ Még milyen jó, hogy a mi nevünk maradt meg ─ szúrta közbe Thu az egyik székből. ─ Ennek a Morgannak nincs valami nagy fantáziája a neveket illetően. Idióta.
Kate mélyet sóhajtott, és végignézett a csapatán. A tárgyaló egy félkör alakú, világoszöldre festett terem volt. A kör ívén tejüveges ablakok sorakoztak a plafontól egészen a padlóig. Egyetlen asztal foglalt benne helyet, amelyen egy kivetítő szolgáltatta a látnivalókat az egyenes falra. Az asztal előtt két tucat szék sorakozott három sorban, amelyeket most az ő csapata foglalt el.
Kate és Gerald tekintete egy pillanatra összetalálkozott. Gerald látta a nőn, hogy ebből a másodperc töredékéből nyer lelki erőt ahhoz, hogy ne harapja le egyből Thu kopasz fejét.
─ Már ezerszer elmondtam, hogy lojalitást várok el a cég irányába. Nem azt mondom, hogy imádjátok és imába foglaljátok Mr. Morgant vagy a Lirte márkát, csak azt, hogy ne nyílt színen szidjátok. Hányszor kellett már levetetnem veled, Thu, a közösségi oldaladról azokat a becsmérlő cikkeket, amelyekben a céget szidják? Ne, most ne szólj közbe. Én beszélek. És ne duzzogj nekem, és pláne ne ragaszd a rágód Laura székének támlájára, mert veled fogom lesikáltatni az összeset. Az előbbire visszatérve: otthon azt mondtok, amit csak akartok. De könyörgöm, ne nyilvánosan szidjátok a céget. Én is tudom, hogy vannak problémák, hogy a rendszerek nem mindig működnek rendesen, de ez van. Ezzel kell dolgoznunk. A Lirte a mai napig megőrizte piacvezető szerepét. Ezért kérlek, Thu: fogd vissza magad. Ha nem tetszik, keress más munkát.
Ahogy Kate befejezte a monológját, és kifújta a bent tartott levegőt, a csapat egy emberként röhögött fel.
─ Ezt megkaptad, Thu!
─ Szép volt, főnök!
─ Akkor visszatérve a napirendi pontra, ami miatt most itt vagyunk… ─ Kate megkereste Gerald tekintetét, aki noszogatásképpen bólintott egyet. ─ A cég vezetősége és a marketingesek arra jutottak, hogy még kedvezőbb díjcsomagokat és készülékajánlatokat fogunk egy héten belül piacra dobni. Olyan olcsók lesznek, hogy még a kevésbé tehetős ügyfeleink is meg tudják engedni maguknak. Ezzel az a céljuk, hogy minél nagyobb ügyfélkört szerezzünk az alsóbb rétegekből is.
Vagy inkább az, hogy mindenki könnyen lenyomozható legyen. Ez itt Boreasz. A bűn bölcsője, gondolta Gerald.
Az értekezlet után Thu még ott maradt Kate kérésére, hogy tudjanak pár szót váltani, így Gerald kénytelen volt a nő társasága nélkül visszamenni a helyére. Belerogyott a székébe, és státuszt váltott, hogy tudja fogadni a hívásokat.
Hirtelen visító hang ütötte meg a fülét. Megcsörrent az asztali telefonja. Gyorsan felkapta a fejhallgatót, és a szája elé fordította a mikrofont. Elkezdődött a munka.
─ Üdvözlöm a Lirte Companynál. Gerald Hopkins vagyok. Miben lehetek a segítségére?
Viszont a vonal teljesen süket volt. Többször is beköszönt újra, de nem érkezett válasz. Gyorsan végignézte a kábeleket, hogy minden jól csatlakozik-e. De a hiba nem nála volt. A vonal végén nem volt senki.
Gerald újra és újra beleszólt, majd tájékoztatta a süket vonalat, hogy bontania kell a hívást, ha nem szólnak bele, mire végre halk nyöszörgés ütötte meg a fülét.
─ Halló, itt van?
─ Ezerkilencszázkilencvenhét ─ súgta egybefüggően egy fojtott hang, amelyről Gerald nem tudta volna megmondani, hogy női, férfi, idős vagy fiatal-e.
─ Hogy mondta?
─ Ezerkilencszázkilencvenhét július tizenhét… ─ hadarta el csendben újra a hang.
─ Sajnálom, nem értem. Ez a születési ideje? Vagy akkor kötött nálunk szerződést? ─ értetlenkedett Gerald, majd hirtelen lekapta a fejéről a headsetet, ahogy a másik fél beleordított a fülébe.
─ Ezerkilencszázkilencvenhét július tizenhét! ─ ordította a telefonba az azonosítatlan hang, de Gerald agyában felgyúlt egy aprócska lámpa. Mintha ismerné valahonnan. Még úgy is hallotta a visító hangot, hogy már nem volt rajta a fejhallgató. Óvatosan visszavette, és beleszólt.
─ Legyen kedves, ne kiabáljon. Nagyon szívesen segítek önnek, ha elmondja, hogy pontosan mi a baj ─ mondta, majd értetlenül nézett a kezére, amely mintha finoman remegni kezdett volna.
Gyorsan letörölte az arcáról az egyre gyűlő izzadságot. Mitől izzad vajon? Teljes sebességgel megy előtte a ventilátor.
─ Ezerkilencszázkilencvenhét július tizenhét ─ sziszegte a fogai között a hívó fél.
─ Sajnálom, de nem értem.
A hang hirtelen megváltozott. Nem egy másik ember ment a vonalhoz, ahhoz túl gyors volt a váltás. Amikor Gerald meghallotta egy gyermek gügyögő hangját, ledobta a monitor elé a fejhallgatót.
─ Nem megy! Papa majad!
Gerald értetlenül bámult az egyre hevesebben remegő kezére. A hányinger kerülgette, ahogy a bőre egyre jobban elsápadt. Félve ránézett a monitorjára, ahol a hívás adatai voltak, de a vonalat addigra már bontották. Egyre növekvő rémülettel rohant ki az asztala mellett lévő teraszra. Remegő kézzel kiügyeskedett egy szál Marlborót a dobozából, és nagy nehezen rágyújtott. Abban reménykedett, hátha a nikotin majd megnyugtatja.
─ Minden rendben, Gerry?
Kate állt az erkély ajtajában. Csinos arcán az aggodalom ráncai kezdtek gyülekezni.
─ Cs-cs-csak… ─ még jobban megrémült. Soha életében nem dadogott. ─ Csak… csak egy hüly… hülye ügy… ügy… ügyfél.
Rémülten pöckölte ki a parkoló autókra a cigijét, amely hosszú füstcsíkot húzva hullott alá. Szinte fellökve a főnökét elrohant a mosdó irányába. Futás közben több kollégát is félrelökött, akik felháborodva kiáltottak utána. A mosdó elé érve feltépte annak ajtaját, és azonnal rávetette magát az első csapra. Remegő kézzel nyitotta meg a csapot, majd hagyta, hogy a hideg víz megnyugtassa. De nem járt sikerrel. Gyorsan a csap alá dugta a fejét, és pár hosszúra nyúló pillanatig ott is tartotta. Miután elzárta a vizet, belenézett a tükörbe. Az arca szinte olyan fehér volt, mint a mögötte lévő falra ragasztott csempe. Karikás, beesett szemeivel egy beteg ember nézett vissza rá.
─ Mi a jó büdös franc történik?
Észre sem vette a körülötte lévő kollégák értetlen arckifejezését, miközben lehúzta magáról a teljesen átázott fehér pólóját, és a mellette lévő mosdóba dobta.
─ Hé, nagyfiú! Ez nem sztriptízklub ─ kiáltott kacéran mosolyogva egy idősebb takarítónő, mikor kilépve a raktárból meglátta Gerald csupasz, izmos hátát.
─ Pofa be, idióta! ─ ordított rá a nőre, amit azonnal meg is bánt.
Egyszer sem káromkodott, még csak nem is kiabált senkivel. Remegve kikapta a mosdóból a csuromvizes felsőjét, és futva hagyta el a helyiséget. Rohanás közben magára rángatta a nedves pólót, majd a vészkijáraton keresztül elhagyta az épületet.
Napokig nem hallottak Gerald Hopkins felől.