Végzetes hívás – 2. Fejezet

Már egy hét is eltelt azóta, hogy nem látták Geraldot. Kate hiába hívta telefonon, az vagy ki volt kapcsolva, vagy foglaltat jelzett. Még a férfi lakásához is elment egyik nap délelőtt, majd egy másikon délután. Fel is csengetett, de válasz nem érkezett. Kate csak annyit látott a lakás ablakában, hogy valaki behúzta a függönyt, mikor felnézett.

Nemcsak azért volt a lakásánál, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e vele. Természetesen ez volt a legfőbb indok, de volt más is. Kate nem volt ostoba. Tudta, hogy Gerald randevúra akarta hívni. De mindketten jól tudták, hogy a munkahelyi románcok nem mindig érnek jó véget. Számára sem volt közömbös a férfi, de mégiscsak a főnöke volt.

Kate tudta, hogy Gerald múltjában több a fájdalom, mint a nevetés és a vidámság. Tisztában volt bizonyos dolgokkal is, de remélte, hogy a helyzet magától megoldódik, és nem kell felhívnia azt a bizonyos számot. Már-már kezdte úgy érezni, hogy ideje telefonálnia, mikor a termen tömeges fellélegzés lett úrrá. Kate gyorsan felállt, megigazította sötétkék kosztümjét vékony derekán, lezárta a gépét, majd a hang irányába indult.

Pár pillanat múlva meglátta, hogy mi okozta a hangzavart. Hatalmas embertömeg gyűlt össze egy betegnek tűnő férfi körül. A férfinak többnapos borostája volt, a ruhái úgy lógtak rajta, mintha három számmal nagyobbat vett volna fel, de még így is észre lehetett venni azokban a beesett, babakék szemekben a mosolyt. Gerald visszatért.

‒ Hagyjátok már békén szegény embert, az ég szerelmére! ‒ rivallt rá a beosztottjaira Kate. ‒ Engedjétek levegőhöz jutni. Gerald. Gyere, kérlek.

A férfi kiszabadult a kíváncsiskodó emberek gyűrűjéből, és odalépett a főnöke elé.

‒ Erkély ‒ utasította Kate, majd karon fogva elvezette a férfit az üvegajtó felé.

‒ Cigit? ‒ nyújtott felé egy doboz kék Camelt a főnöke.

‒ Köszönöm ‒ súgta halkan Gerald.

Miután mindketten rágyújtottak, Kate nekidőlt a fémkorlátnak, és hagyta, hogy a boreaszi szél messze sodorja a felhős égen a cigaretta füstjét.

‒ Nézd… ‒ kezdett bele minden teketóriázás nélkül.

‒ Tudnom kell, mi volt ez az egész kiborulás. Nem válaszolsz a hívásaimra. A forgalmi ügyelet már az én nyakamon ugrált, hogy hol a francban vagy. Amikor felcsöngettem hozzád, nem nyitottál ajtót. Mi folyik itt, Gerry?

Gerald mélyet slukkolt a cigiből, letüdőzte, majd lassan kifújta a füstöt, amelyet az egyre erősebben tomboló szél azonnal szertesodort.

‒ Hidd el, főnök. Én lennék a legboldogabb, ha tudnám, mi folyik itt.

‒ Figyelj ‒ mondta Kate, majd Geraldhoz fordult. ‒ Vissza akartam hallgatni az aznapi hívásaidat, hogy mi válthatta ki belőled ezt az agymenést. Hát nem volt túl sok, amiből válogathattam volna. Öt percet, ha be voltál jelentkezve, és egy hívás sem érkezett rád.

‒ Tessék?! ‒ fakadt ki hirtelen Gerald, mire még a cigi is kiesett a kezéből. ‒ Ne szórakozz velem, főnök. Ne mondd, hogy csak beképzelem az egészet!

‒ Gerry, kérlek, figyelj rám…

‒ Nem, Kate! Te figyelj rám… ‒ még soha életében nem hívta a keresztnevén a főnökét, nem véletlen hát, hogy a nő két lépést hátrált. ‒ Napokra bezárkóztam a szobámba. Nem mertem a telefonom közelébe sem menni. És miért? Mert az a valaki, aki aznap felhívott bent, a központi számunkon, valahogy megtudta a privát számom, és azon hívogatott. Egyszer vettem csak fel, de többet nem. Folyamatosan csak azt hajtogatta: ezerkilencszázkilencvenhét július tizenhét. Mintha számomra bármit is jelentenie kéne ennek a dátumnak. A telefonomat a fürdőszobába zártam, a mosdó alatti szekrénybe. Kikapcsolva. Hidd el, ha azt mondom: nem képzelem be az egészet.

Gerald széles mellkasa hevesen hullámzott föl és le piros pólója alatt, miközben szaporán vette a levegőt. Kikapta a főnöke kezéből a még égő cigarettát, és mélyen beleslukkolt.

‒ Hiszek neked, Gerry ‒ hazudta Kate. ‒ De higgy nekem. Nincs semmilyen hívás. Én is tudni akartam, hogy mi ez az egész, de nem volt rögzített hívásod. Pedig te is tudod, hogy mindent rögzítünk.

Kate kikapta Gerald kezéből a már alig pislákoló csikket, és egy utolsót slukkolt belőle, majd a maradékot elnyomta a kuka szélén.

‒ Gyere, megmutatom ‒ mondta Kate, majd egy gyakorlott mozdulattal a szemetesbe dobta a csikket, amelyet azonnal felkapott a szél, és messze sodort a gyülekező viharba.

Kate asztalához érve gyorsan bekapcsolta a gépét, és egy program segítségével kikereste az ominózus nap hívásait, majd rászűrt Gerald azonosítójára.

‒ Látod? Nincs itt semmi. Még csak egy megszakadt, lecsorgott hívás sem ‒ mutatott a képernyőre gondosan ápolt kezével Kate.

‒ Kitörölhetted ‒ felelte flegmán Gerald.

‒ Gerry, az ég szerelmére! ‒ kiáltott fel a nő, miközben felugrott, mire többen is feléjük fordultak. ‒ Elment az eszed? Mégis miért tennék ilyet? Figyelj… én…

Kate visszaroskadt a székébe, vett egy mély levegőt, majd hosszan kifújta.

‒ Van egy férfi, aki szerintem tudna neked segíteni.

‒ Egy pszichológus? ‒ kérdezte flegmán Gerald.

‒ Egy pszichológus ‒ bólintott Kate. ‒ Egy kiváló szakember, aki, hidd el, tud majd…

‒ Nem fogok agyturkászhoz járni csak azért, mert nem hiszel nekem ‒ mondta a férfi, majd sarkon fordult, és már indult is volna, mikor Kate elkapta a karját, és visszarántotta.

‒ Ha felhívod, megbeszélsz vele egy időpontot, amin meg is jelensz, akkor én… ‒ hadarta Kate, de nem tudta kimondani a mondat végét anélkül, hogy el ne piruljon. ‒ Akkor én… akkor te meghívhatsz egy italra valamikor a közeljövőben.

Gerald erre felkapta a fejét. Mi ez az egész? Talán a nőnek leesett, hogy randevúra akarta hívni?

‒ Ne haragudj, főnök, de nem randizhatok a főnökömmel.

‒ Gerry… ‒ kérlelte Kate.

‒ Csak egy alkalom. Fél óra. Egy perccel sem több ‒ alkudozott Gerald, mire a nő megadóan bólintott.

‒ Rendben ‒ mondta, majd visszaült a helyére, pár pillanatig keresgélt a fiókjában, végül egy papírcetlit vett elő, amelyen egy telefonszám volt. ‒ A neve Ronald Avera. És Gerry… csak normálisan.

Gerald elvette a nőtől a cetlit, és már nyúlt volna a telefonjáért, mikor eszébe jutott, hogy az még mindig a mosdó alatti szekrényben raboskodik.

‒ Főnök, ha lennél szíves ‒ fordult a nő felé. ‒ Tudod, a telefonom.

‒ Ó… persze ‒ bólintott Kate, majd gyorsan feloldotta a billentyűzárat a telefonján, és átnyújtotta neki.

Gerald felkapta a főnöke asztaláról a nő kék Cameljét, kivett belőle egy szálat, majd a dobozt visszadobta az asztalra, és kisietett az erkélyre. Gyorsan meggyújtotta a cigarettát, gyakorlott kézzel tárcsázott, majd hagyta, hogy a telefon kicsengjen.

‒ Dr. Avera! ‒ köszöntötte egy kellemes basszus a vonal másik végén.

‒ Üdv! A nevem Gerald Hopkins. Egy időpontot szeretnék kérni öntől a közeljövőben.

‒ Ó… értem. Máris nézem ‒ érkezett a válasz, majd halk papírcsörgés ütötte meg a fülét.

‒ Harminc perc bőven elég lesz ‒ tette hozzá Gerald.

‒ Mit szól a ma délután öthöz? ‒ kérdezte váratlanul Dr. Avera.

‒ Mármint ma? ‒ értetlenkedett a férfi.

‒ Hát… hmm… nézzük csak… a ma azt jelenti, hogy ma ‒ nevetett a mikrofonba a doktor.

‒ Felőlem. Jobb rajta túlesni ‒ nyögte Gerald, majd elnyomta a cigit, és beszaladt, hogy felírja a címet. Elköszönt, és kinyomta a telefont.