Végzetes hívás – 3. Fejezet
(A kép ChatGPT-vel készült Sam Witwer színészről a fejezet alapján.)
3. Fejezet
Boreasz városa világéletében a szélviharoktól és a bűntől csöpögő utcáktól volt híres. Nem egyszer fordult elő olyan erejű vihar, ami gerendástul vitte magával a házak tetejét vagy a falát. Minden ilyen viharnak több tucat halálos áldozata volt, de a lakosok nem voltak hajlandóak elköltözni. Boreasz volt az egyetlen olyan város, ahol szinte mindent lehetett, csak akarni kellett. No meg persze bírni pénztárcával.
Így hát a város vezetősége a kétezres évek elején úgy döntött, hogy a fontosabb épületeket megerősítik, és szélvihar-állóvá teszik őket. Természetesen nem minden épület pályázhatott az állami támogatásra, mivel a közintézmények elsőbbséget élveztek.
Egyetlen épület volt, amit mégis megerősítettek, de ezt nem állami pénzből valósították meg. A város tehetős családjai úgy döntöttek, hogy a város legrégebbi hotelét, a Regalt saját pénzből újítják fel. Nem véletlen hát, hogy a Regal lett a város egyetlen igazán biztos épülete.
Épp ezek miatt Gerald soha életében még csak gondolni sem mert olyanra, hogy egyszer beteszi a lábát a Regalba, egészen mostanáig. Dr. Avera rendelője ugyanis a Regal Hotelben volt, ami Boreasz főutcáján az 1997-es számot viseli, a rendelő pedig a hetedik emelet tizenhetes ajtaja mögött foglalt helyet.
Gerald bátortalanul lépett be a hotel aulájába, és attól, amit ott látott, elállt a lélegzete. A hatalmas hordóbelsőre emlékeztető aulában minden fehér márvánnyal volt borítva, ami úgy csillogott az aranyozott, többkilós, barokkos stílusú csillár fényében, mintha csak lámpákon járna. Körben mindenhol bordóba öltöztetett bútorok foglaltak helyet, és szinte az összesen ült valaki. Ahogy végignézett Gerald az öltözékén, elszégyellte magát egy pillanatra. A Regalban mindenki minimum öltönyben volt, de voltak, akik kisestélyiben vagy frakkban nevetgéltek és szürcsölték a pezsgőjüket. Pedig még fényes nappal volt.
─ Eltévedt? ─ kérdezte hirtelen egy londinerfiú, aki nem tűnt többnek húsznál, és még az arca is pattanásos volt, amit vastag alapozóréteggel próbált eltakarni.
─ Őőmm… ha minden igaz, akkor nem. Dr. Averához van időpontom. A telefonban azt mondta, hogy a rendelője a Regalban van.
─ Ó, hogy Dr. Avera ─ mérte végig a fiú Geraldot, majd jobb kezével a pult melletti liftre mutatott. ─ Akkor, ha kérhetem, menjen lifttel. Lehetőleg minél hamarabb.
Gerald egyből megértette, hogy a londiner mire gondol, de csak azért is lassú léptekkel ment a lifthez. Lehet, nem vagyok vagyonos, de ugyanolyan ember vagyok, mint ezek itt, gondolta dühösen, majd mikor odaért a lifthez, megnyomta a hívógombot. A dupla szárnyú ajtók azonnal szétnyíltak, és türelmesen megvárták, míg Gerald beszáll. Megnyomta a hetes emelet gombját, majd kifújta a feszült, bennrekedt levegőt, és hagyta, hogy megnyugtassa az idegeit az egyre unalmasabb liftzene. Csak ne találkozzak senkivel felfelé, gondolta, mire a lift azonnal megállt a harmadik emeletnél, és kinyitotta ajtóit.
A fülkébe egy öltönyös, rövidre nyírt, szőke hajú férfi lépett be. Ahogy Gerald végigmérte, és meglátta, hogy az öltönye az oldalánál dudorodik, azonnal tudta, hogy egy biztonsági őrrel vagy egy testőrrel van dolga. A férfi a másodperc töredéke alatt végigmérte őt.
─ Mi van? ─ kérdezte Gerald ingerülten.
─ Semmi ─ felelte a másik, majd megnyomta a tizennégyes emelet gombját, és elfordult az ajtó irányába.
Egy emelet múlva a lift újra megállt. Gerald hangosan fújtatva adott hangot nemtetszésének. Ámbár a testőrön is látszott, hogy nem tetszik neki a jelenlegi helyzet.
Ahogy az ajtó kinyílt, és meglátták a liftre várakozó alakot, mindketten hátrahőköltek. A testőr még az oldalához is kapott egy pillanatra, hogy ha kell, meg tudja védeni magát.
Az ajtóban egy egész jóképű férfi várakozott, még férfi szemmel is, de arcának bal oldalát ocsmány égési sérülés takarta, míg a jobb szeme olyannyira be volt vörösödve, mintha egész héten kokaint szívott volna. A többiekkel ellentétben ő fekete bőrkabátot, sötétkék farmert és motoros bakancsot viselt.
─ Cudar egy időnk van, mi, fiúk? ─ kérdezte rekedtes hangon a kétarcú, majd megszívta bal arcán át a fogát, ahol egy méretes lyuk is tátongott, majd belépett a fülkébe, és megnyomta a húszas emelet gombját.
Gerald inkább behúzódott az egyik belső sarokba, hogy olyan messzire kerüljön a kétarcútól, amennyire csak lehet. Bár a szőke sem volt szimpatikusabb neki, azért örült, hogy ott van köztük valaki, akinek fegyvere van.
Hárman hördültek fel egyszerre, mikor a lift egy emelettel följebb újra megállt. Ahogy az ajtók kitárultak, Gerald már felkészült egy újabb torzszülöttre, mikor liliomillat csapta meg az orrát. Az ajtóban egy istennő állt. Fekete ruhája kegyetlenül kiemelte formás idomait, nem sokat bízva a fantáziára. Sötét szemében egy csepp félelem sem volt, ahogy belépett a fülkébe a három férfi közé. Ahogy megfordult, ébenfekete, szögegyenes hajából újabb liliomillatot zúdított a férfiakra.
Mindannyian tudták, hogy ki ez a nő. Robin Creedet nemcsak Boreaszban, de az egész világon ismerték. Ő volt a Creed testvérek szebbik fele, akik azzal lettek híresek, hogy táncolva zongoráztak a lábukkal.
─ Ms. Creed ─ szólalt meg rekedtes hangján a kétarcú, mire a nő lassan felé fordult. ─ Hatalmas rajongó vagyok.
─ Ó, milyen kedves! ─ nevetett fel kacéran Ms. Creed, miközben egyik kezével megpaskolta a férfi mellkasát. ─ Mindig örülök, ha találkozhatok a rajongóimmal…
A lift hirtelen megint megállt. De ekkor már senki nem mordult fel. Örültek, hogy Ms. Creed ott volt köztük. A szőke testőr is szóba elegyedett a másik kettővel. Már majdnem Gerald is csatlakozott hozzájuk, mikor megpillantotta, hogy a hetedik emeleten vannak. Sűrű bocsánatkérések közepette kimászott a fülkéből, és nagy örömére a könyökével finoman súrolta Ms. Creed jobb mellét, amitől azonnal kiverte a víz.
Istenverte pszichológus. Inkább lifteznék még ezzel a nővel, gondolta, miközben figyelte, ahogy a liftajtó becsukódik előtte.
Gerald már huszonhét perce feküdt Dr. Avera rendelőjében lévő puha kanapén, de mérgében hirtelen felült.
─ Tehát azt próbálja nekem bemesélni, hogy az a hívás meg sem történt? ─ kérdezte a hangjában egyre növekvő haraggal.
Dr. Avera az ablak előtt állt hátrakulcsolt kézzel, és az egyre sötétebb felhőket nézte Boreasz egén, amit már csak a város lámpái világítottak meg. A nap már szinte teljesen eltűnt a felhők mögötti horizonton.
─ Én csak azt mondom, Mr. Hopkins, hogy a tudata így próbál önnek üzenni. Átadni egy tudást, aminek régen birtokában volt, de azóta elfeledte ─ mondta színpadiasan a doktor. Teátrálisan körbemutatott a kezével, majd az ablak párás üvegére fektette a tenyerét. ─ A tudat és az emberi elme még mindig kifürkészhetetlen rejtély a tudósok számára. Egyet s mást már tudunk róla, de minden újabb tudás újabb kérdéseket szül.
Gerald azon töprengett, hogy Dr. Averának inkább színésznek kellett volna mennie, nem pedig orvosnak. Minden egyes mozdulata úgy hatott, mintha egy betanult koreográfiát követne. A szavai mintha egy ügyesen megírt szövegkönyvből származtak volna.
Visszarogyott a kanapéra, majd balra billentve a fejét végignézett a könyvespolcok sorain. Sehol egy porszem. Minden könyv patinás rendben sorakozott, és olyannyira újak voltak, mintha senki még csak bele sem lapozott volna. Még a bútorok is vadonatújnak tűntek.
─ Szeretnék magának segíteni, Mr. Hopkins, de ezt önnek is akarnia kell. Nem elég, ha csak én akarom ─ mondta hirtelen Dr. Avera a fotelébe csúszva.
Tweedöltönye úgy simult a testére, mintha csak rászabták volna. Szőke haja hátra volt zselézve, zöld szeme őszinte érdeklődésről adott tanúbizonyságot. Zongorista ujjaival halkan dobolt a karfán, miközben mélyen elgondolkodott. A keze hirtelen megállt, felemelkedett, és megmasszírozta tökéletes orrnyergét. Mintha csak plasztikáztatta volna.
─ Ám legyen ─ szólalt meg hirtelen a doktor. ─ Ha azt mondom magának, hogy tudom, mi történik önnel, akkor hinne nekem?
Gerald kíváncsian ült fel a kanapén, és könyökét a térdeire támasztva rámeredt a doktorra.
─ Tegyen próbára ─ felelte.
Dr. Avera felállt, és ide-oda kezdett sétálni hátrakulcsolt kézzel.
─ Mi már találkoztunk, Mr. Hopkins. A balesete után az anyja engem kért fel, hogy kezeljem a traumáját. Később, mikor láttuk, hogy az állapota nem javul, elhatározásra jutottunk. Hipnózissal elnyomtuk a balesete emlékét és azt, hogy a családja lemondott magáról.
─ Anyám az ezredfordulón meghalt. Eltalálta egy tűzijáték, de vele kapcsolatban mindenre emlékszem. Apám már születésem előtt meghalt. Milyen családról és milyen balesetről hadovál akkor itt nekem? ─ kérdezte Gerald, miután megdörzsölte az arcát, hogy felpezsdítse a vérkeringését.
─ 1997. július 17. Atlantai Állami Erdőterület.
Ahogy meghallotta a dátumot, Geraldot azonnal kiverte a víz, és újra elsápadt. Már nem unottan hallgatta Dr. Avera mondandóját. Csüngött minden egyes szaván.
─ Ön és a felesége, Linda, kirándulni mentek az Atlantai Állami Erdőterületre. Linda ekkor már várandós volt a fiukkal. Egyik nap, miután összepakolták a sátrukat, túrára indultak. Az idő esősre fordult, de önöket ez nem zavarta. Élvezték, hogy csak maguk vannak, és együtt fedezhetik fel az „érintetlen” vadont ─ itt idézőjelet formált az ujjaival, majd folytatta. ─ Egy magas szirtre érve megálltak, és készítettek magukról néhány közös képet.
Dr. Avera a komódjának fiókjából elővett egy fényképet, és odanyújtotta a férfinak. Gerald remegő kézzel vette át a fotót, és csodálkozva ránézett. Ő és Linda összebújva álltak egy hatalmas szikla szélén. Alattuk sötét szakadék nyújtózkodott el, olyan mélyen, hogy nem is látták az alját. Fölöttük a sötét felhőkből rendületlenül hullott az eső. A felesége gyönyörű volt. Fekete, göndör haját összekuszálta a szél. Orrán és arcán barátságos szeplők pihentek szerteszét szórva. Csinos ajkát széles mosolyra húzta. A szemének színét nem lehetett kivenni a fényképről. Mindketten sötétzöld széldzsekiben voltak.
Gerald kezéből kihullott a fénykép.
─ És az… az… azután… mi… mi történt? ─ kérdezte dadogva.
─ Maga el akarta rakni a táskába a fényképezőgépet, de megcsúszott. Linda utánakapott, de csak a gép nyakbaakasztóját tudta elkapni. Ön, Mr. Hopkins, a mélybe zuhant. Linda akkor látta utoljára.
Gerald teljes sokkban meredt maga elé. Volt egy felesége? És várandós volt? Akkor az azt jelenti, hogy a gyermeke, akinek nem tudta a nevét, már elmúlhatott tizennyolc is. Nem véletlen, hogy nem érdeklődött a nők után. Hiszen felesége volt. Akit elfelejtett.
─ Hogy… hogy vagyok még életben?
─ Napokig keresték a testét, de nem találták. Nem volt a szakadékban. Linda hónapokkal később adta csak fel a keresést. A tragédia és a várandóssága miatti hormontúltengés hatására elég hisztérikusan viselkedett. Azóta senki nem hallott felőle ─ mondta Dr. Avera, majd újra beállt az ablak elé hátrakulcsolt kézzel. Hirtelen hátrapillantott, szemében sejtelmes láng lobbant, majd folytatta: ─ Majd visszatért. Ön, Mr. Hopkins. A baleset után fél évvel besétált az erdőhöz legközelebb eső kórházba. Ezután értesítették az édesanyját, majd pár napra rá engem. Mikor rájöttünk, hogy nem tudjuk kezelni az ön problémáját, de intézetbe sem akartuk bezárni, hipnotizáltam önt. Reméltem, ha egyszer kész lesz rá, újra visszatérhet a régi életéhez.
Dr. Avera Gerald fölé tornyosult, majd barátságos hangon hozzátette:
─ Úgy látszik, a lelke kész hazatérni.
─ Ez őrültség! ─ ugrott fel a kanapéról Gerald, és félretolta a doktort. ─ Nekem nincs feleségem. És gyerekem sem!
Gerald az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset.
─ Nekem hazudhat, Mr. Hopkins. De magának ne tegye. Hallgasson a lelkére. Figyeljen rá, mit súg magának, és kövesse a szíve útját.
Gerald dühösen vágta be maga után a rendelő ajtaját. Negyvenhét percet töltött a doktornál.