Végzetes hívás – 4. fejezet
(A kép ChatGPT-vel készült Sam Witwer színészről a fejezet alapján.)
4. Fejezet
Hazaérve Gerald sietősen bezárta az ajtaját, és még a reteszt is ráhúzta. Úgy érezte, idősebb korára kezd üldözési mániája lenni. Olyan érzése volt, mintha a kéretlen hívó minden egyes sarkon rálesne, hogy lecsaphasson. Háttal nekidőlt a sötétbarna faajtónak, és hagyta, hogy a feje nekikoppanjon a kemény felületnek. Lehunyt szemmel mélyeket lélegzett.
Miért pont vele történik ez az egész? Ha igaz, amit dr. Avera mondott, akkor valahol tényleg van egy családja. Egy felesége, aki elfelejtette, és egy gyereke, aki soha nem is ismerte őt. Vajon ha összefutna velük valahol, felismernék? Ő egyáltalán megismerné őket? A felesége, legalábbis a volt – vagy lehet, még mindig az –, nagyon csinos nő volt. Még a sötétzöld esőkabátján keresztül is látta vékony derekát és széles csípőjét. Az arcán lévő szeplők pedig egészen beindították Gerald fantáziáját. No persze, nem az orvosnál, hanem már otthon. És mi lenne, ha adna ennek az egész elmebajnak egy esélyt? Lehet, hogy mindez mégis igaz.
Fejjel ellökte magát az ajtótól, majd levette a kabátját, és a folyosón lévő fekete komód melletti fogasra akasztotta. Gyorsan lerúgta mindkét cipőjét, ami a szekrény előtt ért földet; az egyik fel is borult, majd zokniban elsietett a fürdőszoba irányába. Az ajtó előtt azonban megtorpant.
– Mi a franc van veled, Gerry? – kérdezte magától hangosan, majd a könyökével nekitámaszkodott a fürdőszobaajtónak, és lassan, de ütemesen a szürkére festett fának vágta a fejét. Újra és újra.
– Szedd össze magad! Ne félj már egy átkozott telefontól! – azzal lenyomta a kilincset, és benyitott.
Hirtelen úgy érezte, mintha a mosdókagyló alatti szekrény felől hideg levegő suhant volna felé, de gyorsan elhessegette ezt az ostobaságot, majd letérdelt elé, és kinyitotta a szekrényt. A fekete telefon még mindig ott hevert kikapcsolt állapotban, egy lila lavór tetején. Mikor is vettem lila holmit? – kérdezte magától, majd kivette belőle a telefont, és egyre jobban remegő kezével bekapcsolta. Miután beütötte a PIN-kódot, az eszköz életre kelt. Nem történt semmi.
Gerald ekkor vette csak észre, hogy még a lélegzetét is visszatartja. Sziszegve engedte ki a levegőt, és már épp megnyugodott volna, amikor a telefon eszeveszett rezgésbe és zümmögésbe kezdett. Azonnal beledobta a mosdókagyló melletti fehér kádba, és az ajtóig hátrált. A fehér fémfelület azonban csak felerősítette a telefon hangját és rezgését. Amikor a hangzavar végre abbamaradt, óvatosan odament, kiemelte a kádból a készüléket, és megnézte a kijelzőjét. Az viszont nem kecsegtetett sok jóval. 148 nem fogadott hívás és 57 üzenet.
Kétségbeesetten ült le a kád szélére, és végigpörgette a hívásokat. A legtöbb ismeretlen számról érkezett. Tapasztalt ügyfélszolgálatosként tudta, hogy csak rendőrségi eljárás és bírósági per útján tudná kideríteni a hívószámot és tulajdonosának nevét. És még az sem biztos, hogy az eredménnyel járna. Aki ilyen piszkos játékot űz vele, egész biztosan álnevet használ. Viszont ha az egész pusztán a tudatának a szüleménye, akkor még be is zárják, és kisütik az agyát a válaszokért. Se így, se úgy nincs értelme nyomozót játszania. Ezért inkább bement a nappaliba, leült a fekete bőrfotelébe, lezárta a telefonját, majd lecsukta a szemét, és hagyta, hogy a feje hátrabukjon. Pár pillanat múlva mély, álomtalan álomba zuhant.
A telefon hangos csörgésére ébredt fel. Berögzött mozdulattal emelte a füléhez a készüléket, és felvette.
– Igen, tessék!
– Ezerkilencszázkilencvenhét nulla hét tizenhét! – ordította a túlvilági hang.
Gerald csak ekkor kapcsolt, hogy mit tett. Olyan erővel vágta a telefont a szemben lévő falhoz, hogy egész biztosan összetörjön. De az csak lepattant masszív mivolta miatt, és puhán a fehér pézsmás szőnyegre esett. Gerald ingerülten felugrott, és már majdnem összetaposta a telefont, amikor felfigyelt arra, amit a hang ordibál. Mintha egy címet diktálna.
Lerogyott, felkapta a telefont, és hangosan beleszólt.
– Mit mondott?! – kiáltotta a készülékbe.
De a hívó fél már le is tette a telefont. Canton. Ennyit hallott utolsó hangfoszlányként, mielőtt a vonal megszakadt volna. Gerald kétségbeesve próbálta visszahívni a számot, de a telefonja minden alkalommal tudtára adta: ismeretlen számot nem tud visszahívni.
– Canton, mi? – lihegte, miközben a mellkasa fel- és leliftezett ingerültségében. – Hát akkor legyen. Irány Canton!
Feltápászkodott, visszament a fogashoz, és lekapta róla a kabátját, majd a telefont zsebre vágva kilépett a lakásból.
Napok óta járta Cantont, de semmi nem jutott az eszébe. Persze emlékezett a magas épületekre, az alacsony családi házakra, a bevásárlóközpontokra, a plázákra és a Heritage Parkra, de semmi sem volt számára ismerős. Akárhogy meresztette napokig a szemét, nem látott semmi változást. Egyik épület se került át másik helyre, és a nap se haladt a másik irányba. Minden olyan volt, mint lenni szokott. Nappal hangos, este csöndes, viharos időben esős, és napos időben az emberek még a kabátjukat is kicipzározták. Néha persze hajléktalanok kéregettek tőle. Ha este ment, egy-két lengébben öltözött hölgy kéjes perceket ígért neki méltányos áron. Vagy épp azt nézte végig, ahogy a fiatalok ruhájukat összehányva röhögnek a sikátorban, és egymást cukkolva próbálnak felcsípni egy csinosabb lányt vagy fiút. Egyszer a lenge öltözékű hölgynél is bepróbálkoztak, de ő elküldte őket, amikor megmondták a korukat. Pedig az egyikük biztos elég tökös volt az esti kalandhoz, mert már épp elkezdte lehúzni a cipzárját.
Így teltek el a napok és az esték. Azért, hogy Gerald végre magához térjen, és minden a rendes kerékvágásba kerüljön, Kate elengedte egy hét fizetett szabadságra. Találj rá a belső hangodra, vagy mi a csudára, és térj vissza teljes emberként közénk! – mondta neki a nő.
Gerald minden tőle telhetőt megtett, de semmi nem változott. A cantoni füles óta még az azonosíthatatlan hang sem zargatta. Lehet, itt a vég? Tényleg csak képzelte az egészet, és még annak a szerencsétlen dr. Averának, aki még színésznek is pocsék lenne, sincs igaza? Már épp el akart indulni haza, mert már elég későre járt, amikor egy hang ütötte meg a fülét.
– Apa?
Gerald gyomra összerándult. A hányinger kerülgette, és azonnal kiverte a víz. A tenyere egyre jobban izzadt, és a keze újra remegni kezdett. Felismerte a hangot. A hívó első hívásakor hallotta, de akkor még jóval fiatalabb volt. A lába nem mozdult, pedig azt akarta, hogy működjön. El akart futni, olyan messzire, amennyire csak tudott ettől a helytől. De a végtagjai nem engedelmeskedtek.
– Gerry?
Ekkor még nagyobbat ugrott a gyomra. Érezte, hogy a szemébe könnyek szöknek. Remegő kézzel fordult lassan hátra, majd amikor meglátta Lindát és a mellette álló, fekete hajú fiatalembert, aki egész biztosan a fia volt, elsírta magát. A felesége, eldobva a szatyrait, rohant oda hozzá az egyre forgalmasabb utcán, és szorosan a karjába zárta. Érezte, ahogy a nő kabátos teste az övéhez nyomódik. Kalapáló szíve a két kabáton keresztül is érződött. Halkan szipogtak egymás fülébe, majd Linda lassan elengedte, és két keze közé vette Gerald arcát.
– Hát mégis élsz – nyögte a nő, miközben kápráztató szerelemmel a tekintetében nézett a férfira.
Gerald nem emlékezett, pedig nagyon akart. Kötődni akart valakihez, aki úgy tekintett rá, mint ő. Ekkor a fiatalember is csatlakozott hozzájuk, és szorosan megölelte az apját, aki szóhoz sem jutott. Csak állt ott az egyre sűrűbb autókürtök hangorkánjában, és bámulta a visszakapott feleségét és fiát. Linda kezével odafordította a férfi fejét a sajátjához, és könnyáztatta, remegő ajkaival megcsókolta. Gerald egész testében viaskodott a kétségbeeséssel és az emlékezni akarással. Óvatosan elengedte a fiát, aki ezt nem vette zokon, majd kezével megérintette Linda állát, és a nő ajkát újra az övére forrasztotta.
Hazatért.