A Vadászat alaphelyzete első ránézésre klasszikus krimiszituáció: valaki brutális módszerességgel kezdi levadászni az egykori ÁVH-s nyomozókat. A cím tehát nem dísz, hanem pontos leírás. Itt tényleg vadászat zajlik, csak éppen nem erdőben, nem puskával, nem nemes vadra. Hanem emberekre. Olyanokra, akik egykor mások életét törték ketté, és talán azt hitték, a múltjuk már soha nem fog visszaköszönni.

Na és itt jön a csavar: Cserhalmi nem elégszik meg egy egyszerű bosszútörténettel. Pedig abból is lehetne működő krimit írni. Csakhogy a Vadászat ennél sokkal többet akar. A gyilkosságok mögött nemcsak személyes indulatok, hanem egy egész korszak elfojtott mocskai, titkosított aktái és ki nem mondott traumái sorakoznak.

A nyomozás végig követhető és hiteles. Erdei és Bohák nem varázsütésre jutnak előrébb, nem a semmiből rántanak elő megoldásokat, hanem lépésről lépésre dolgoznak. Akták, tanúk, kihallgatások, elhallgatások, gyanús részletek és apró mellékmondatok viszik előre az ügyet. Ez a fajta építkezés nekem nagyon bejött, mert végig azt éreztem, hogy a szerző nem nézi hülyének az olvasót.

Erdei az a fajta nyomozó, akit nem azért kedvelünk meg, mert mindent tud, mindenkinél okosabb, és már az első oldalon zsebre teszi az egész ügyet. Hanem azért, mert ember. Fáradt, sebzett, gondolkodó, olykor bizonytalan ember, aki próbálja tenni a dolgát egy olyan világban, ahol a tisztesség nem előny, hanem kockázati tényező.

Bohák, az ÁVH-s nyomozó sokkal kényelmetlenebb figura. Könnyű lett volna egyszerűen ellenszenvesre írni, Cserhalmi viszont ennél ügyesebb. Bohákban van valami nyugtalanító kettősség: képviseli a rendszert, amelytől az embernek feláll a szőr a hátán, közben mégsem lehet egyetlen címkével elintézni. Erdei és Bohák párosa pont ettől működik: nem haverzsaru-dinamika, hanem két eltérő világkép óvatos, feszült összecsiszolódása.

A mellékszereplők közül számomra a két egyetemista fiú története adta az egyik legerősebb érzelmi ütést. Rajtuk keresztül válik igazán világossá, hogy ez a könyv nemcsak bűnökről beszél, hanem életekről, amelyeket darabokra tört a politika. És külön említsük meg Bodza kutyát is, mert megérdemli. Egy ennyire sűrű, nyomasztó történetben kell néhány apró emberi, vagy jelen esetben kutyás pillanat, hogy az olvasó kapjon egy kis levegőt.