Chris Carter: A hívás
Spoiler mentes ajánló
Chris Carter a thriller-rajongók egyik biztos pontja. Ha az ember Cartert vesz a kezébe, pontosan tudja, mire számíthat: egy brutális sorozatgyilkosra, rengeteg feszültségre, és arra, hogy Robert Hunter újra és újra a legképtelenebb, legkegyetlenebb ügyek közepébe csöppen. Ez az állandóság sok olvasónak biztonságot ad, mert Carter könyvei nem okoznak csalódást – minden kötet hozza azt a jól bevált receptet, amitől milliók kattantak rá. Én azonban egyre inkább úgy érzem, hogy ez a formula kezd kifáradni. Carter nagyon ritkán nyúl valami újdonsághoz, és ha visszagondolok, igazán friss és meglepő élményt csak az Egy gonosz elme és a Gonosz nyomában páros adott. A A hívás pedig sajnos pont azt mutatta meg nekem, mi történik, ha a bevált receptet túl sokszor ismételjük: izgalmas alapötlet, de gyenge megvalósítás.
Karent valaki megtámadta, és egy székhez kötözte a saját nappalijában. Ha Tanya megszakítja a hívást, vagy csak elfordítja a tekintetét a kijelzőről, a barátnője meghal, a következő pedig ő maga lesz – ígéri neki a mély, reszelős, démoni hang. A szabadulásért pedig csak egyetlen pontos választ vár a merénylő: mi Karen telefonszáma?
A Los Angeles-i rendőrség különleges egységének nyomozói, Hunter és Garcia ezúttal egy olyan ragadozó nyomába erednek, aki az utcákon és a közösségi médiában figyeli és gyűjti az áldozatait, névtelen üzenetekkel zaklatja őket, és a rettegésükre szomjazik.
Lássuk hát a Hívást!
Történet
A könyv alapkoncepciója első hallásra zseniális: egy késő esti videóhívás, amelyben egy fiatal nő végignézi, ahogy a barátnőjét egy ismeretlen alak fogva tartja, és az ő figyelmétől függ a barátnő élete. Ez nagyon erős, modern alaphelyzet, ami azonnal beszippanthatná az olvasót. A probléma az, hogy Carter mindent túlságosan a szánkba rág. Oldalakon keresztül ismétli, mit látunk, mit hallunk, mit éreznek a szereplők, mintha nem bízna benne, hogy magunktól is képesek vagyunk átélni a feszültséget. Ahelyett, hogy fokozatosan, finom eszközökkel építené a borzongást, inkább túlírja, és emiatt a regény jóval hosszabb a kelleténél.
Egy másik gond, hogy a gyilkos kiléte a semmiből bukkan elő. Nincsenek apró utalások, nincs olyan érzésünk, hogy visszagondolva összeállhatna a kép. Inkább olyan, mintha Carter az utolsó pillanatban odadobott volna egy nevet, csak hogy lezárja a történetet. Ez csalódást kelt, mert a jó krimik egyik legnagyobb öröme az, amikor rájövünk: „igen, erre utalt itt és itt”. Itt viszont ez teljesen hiányzik, és emiatt a lezárás inkább hat félkésznek, mint megtervezettnek.
"Egy .357-es Magnummal felszerelkezett embert feldühíteni nagy hiba, ezt mindenki tudja. Egy .357-es Magnummal felszerelkezett sorozatgyilkost feldühíteni pedig egyenesen hülyeség."
Karakterek
Robert Hunter alakja eddig mindig erős tartópillére volt a sorozatnak: a zseniális nyomozó, aki bármilyen logikai csavart képes kibogozni. Most viszont mintha ő is kifáradt volna. A legbosszantóbb számomra az volt, hogy Hunter – és sok más szereplő – hangosan narrálja, mit csinál. Belép a lakásba, elmondja, hogy most megmosakszik, most leül. Ez teljesen kizökkentett a sztoriból, mert egy profi nyomozótól ez teljesen hiteltelen, és inkább tűnik gyerekesnek, mint feszültségkeltőnek.
Carlos Garcia továbbra is Hunter biztos társa, de ő is inkább háttérben marad. Nem kap elég súlyt, hogy igazán emlékezetes legyen. A gyilkos karaktere szintén nem sikerült jól: nincs felépítve, nincsenek árnyalatai, egyszer csak ott van, és kész. Természetesen szomorú a múltja és tragikus a jellemfejlődése, de annyira hirtelen kapjuk ezt a magyarázatot, hogy nem tudunk ilyen gyorsan azonosulni vele.
Egy jó thrillerben a gyilkos legalább annyira érdekes, mint a nyomozó – itt viszont teljesen súlytalan. Összességében azt éreztem, hogy a karakterek inkább funkciókat töltenek be, mintsem valódi emberek lennének, és emiatt sokkal nehezebb volt komolyan venni a történetet.
Krimi hangulat
A hangulat az, amiben Carter általában a legerősebb, de most valahogy ez sem működött igazán. Igen, a gyilkosságok brutálisak, igen, van feszültség, de sokszor inkább erőltetettnek tűnt, mint természetesen félelmetesnek. Az alapötlet, hogy a gyilkos videóhívásokon keresztül terrorizálja az áldozatokat, nagyon mai és nagyon ijesztő is lehetne, de a kivitelezés nem tudta kihozni belőle a maximumot. Sokszor inkább nevettem a túlzásain, mint hogy megijedtem volna tőlük.
A közösségi média és az online zaklatás bevonása egy jó irány, mert tényleg kortárs problémát érint, de itt csak díszlet maradt, nem lett belőle igazi súly. Hiányzott az a fajta hideglelős, zsigeri hatás, amit például Carter korábbi könyveinél átéltem.
A hívás számomra a Robert Hunter-sorozat egyik leggyengébb darabja. A könyv hozza a megszokott Carter-receptet: brutális gyilkosságok, sok feszültség és egy szívós nyomozópáros, de a kivitelezés most jóval gyengébb lett. A történet túl van írva, a karakterek sokszor mesterkélten viselkednek, a végső csavar pedig inkább csalódást okoz, mint meglepetést.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne olvasható: Carter stílusa továbbra is könnyen fogyasztható, a tempó viszonylag gyors, és aki szereti a sorozatot, annak ez is biztosan ad néhány órányi izgalmat. De aki valami újat, valami igazán maradandót vár, annak A hívás nem fogja megadni. Remélem, a következő kötetben Carter visszatalál ahhoz a lendülethez, amiért annyian megszerettük.
Chris Carter: A hívás című kiváló regényét keresd a Líra.hu oldalán E-book formátumban is!
Értékelés
Történet: 5/10
Karakterek: 5/10
Krimi hangulat: 5/10
Kiadó: General Press Kiadó
Oldalak száma: 344 oldal
Kiadás éve: 2022
Fordító: Szabó István
Kép forrás: https://moly.hu/konyvek/chris-carter-a-hivas