A Vérségi kötelék a Birodalom folytatása, és továbbra is a testvéri kapcsolatok, a családi titkok és a múlt bűneinek terhét vizsgálja. A történet lassan bontakozik ki, sokáig csak a fivérek múltbeli cselekedeteinek árnyékai vetülnek rá a jelenre. Roy vágya, hogy vidámparkot építsen, szimbolikus jelentőséggel bír, miközben a feszültség alattomosan épül, és az események drámai fordulatot vesznek. Nesbø nem a pörgős akcióra, hanem az érzelmi és pszichológiai mélységre helyezi a hangsúlyt.

Ami rendben is van, hiszen ez nem egy hétköznapi krimi, hanem egy skandináv miliőbe bújtatott családi és kisvárosi dráma. A hangulat Os-ban szinte tapintható, fojtogató és élettel teli. És bár Nesbø előszeretettel vájkál az egyes karakterek eredettörténetében, ezek szükségesek ahhoz, hogy a könyv végére magunk is oldalt tudjunk választani. Meglepő módon, nem Roy és nem is Carl oldalára álltam a végén. Magam is meglepődtem, de Olsennek, a körzeti megbízottnak szurkoltam.

Ahogy Nesbø is mondta a legutóbbi nyilatkozatában, ez a könyv egy fikció, egy hihetetlen történet. Elvégre több ember hal erőszakos halált Os-ban egy év alatt, mint Oslóban, mégis már-már túl valótlannak éreztem, hogy Roy ennyire egyszerűen megússza a gyilkosságokat és ilyen játszi könnyedséggel ki tudja dumálni magát mindenből, pedig ő a tanulatlanabb a két testvér közül. 

Veszélyes, ha úgy ír meg valaki egy realista regényt, hogy egy adott karakter szemszögét használja, mert így elkerülhetetlen az a spoiler, hogy az a személy túl fogja élni. Elvégre, hogy tudná elmesélni nekünk a realista világban játszódó meséjét, ha már alulról szagolja az ibolyát.