Line Holm, Stine Bolther és Jussi Adler-Olsen: Holt lelkek

Vajon meddig érdemes folytatni egy könyvsorozatot? Hol van az a pont, amikor egy történet már mindent elmondott, amit el kellett mondania, és ideje lenne szépen elbúcsúzni a szereplőktől? Számomra a Q-ügyosztály története a tizedik kötettel, a Hét négyzetméterrel tulajdonképpen véget ért. Megoldódott a szögbelövős ügy, Carlt kihozták a sittről, és minden adott volt egy tisztességes happy endhez. De hát tudjuk, hogy működik ez. Ahogy Jo Nesbø, Camilla Läckberg és sokan mások, úgy Jussi Adler-Olsen sem szívesen engedi el az aranytojást tojó tyúkját. Hiszen mennyivel egyszerűbb egy jól bevált csapatnak újabb ügyet adni, mint valami teljesen újat kitalálni!

A tizenegyedik kötet azonban egy meglehetősen érdekes fordulatot hozott. Jussi Adler-Olsen az egészségi állapota miatt két írónőt, Line Holmot és Stine Bolthert kérte fel a közös munkára. A köszönetnyilvánítás alapján úgy tűnik, hogy a regény jelentős részét már a két társszerző írta, de szerencsére Adler-Olsen korábbi hangja sem veszett el. Bevallom, kíváncsi voltam, hogy három szerző tollából milyen Q-ügyosztályos történet születhet, különösen úgy, hogy az előző kötet után én már lélekben elbúcsúztam Carltól és a többiektől. A Holt lelkek végül bebizonyította, hogy ebben a társaságban bizony még mindig van fantázia. Még ha nem is feltétlenül úgy, ahogy én szeretném.

Tartalomjegyzék

Fülszöveg

„Carl Mørck befejezte a rendőrségi pályafutását, hátat fordított a Q-ügyosztálynak, és krimiíróként próbálja megállni a helyét, ám egy napon nyugtalanító hangfelvétel birtokába jut. Négy évvel korábban egy idős férfi megpróbálta megölni a feleségét, majd végzett magával. Az ügyet akkor lezárták, de a hangfelvétel alapján egyértelműen kiderül, hogy a bűncselekmény elkövetésekor a házaspár nem volt egyedül.

Carl felkeresi régi barátait, Rosét és Assadot, akiknek a főnökük távozása után nemcsak az eluralkodó rossz hangulattal, hanem a siralmas felderítési arányukkal is meg kell küzdeniük. Gordon Dánia egy távoli szegletében talált munkát, így a két főre csökkent Q-ügyosztály új kollégát kap egy dán–francia rendőrnő, Helena személyében. Rose a fejébe veszi, hogy Helena titkol előlük valamit, és a saját szakállára nyomozni kezd utána, de Helenának mintha nem lenne múltja.

Carl kezdeményezésére a Q-ügyosztály újra megnyitja az idős házaspár ügyét, és lassan kibontakozik előttük egy szívszorító történet. Ám amikor Assad és Helena belesétál egy bosszúszomjas alak halálos csapdájába, fel kell tenniük maguknak a kérdést, hogy ki az áldozat és ki az elkövető ebben a szövevényes ügyben.”

Történet

Ismét egy döglött akta, ismét egy továbbra is aktív sorozatgyilkos, és ismét a Q-ügyosztály nyakába szakad egy olyan ügy, amelyről mindenki azt hitte, hogy már régen lezárták. Na kérem szépen, ilyen egy Q-ügyosztályos regény! A Holt lelkek története alapvetően nagyon érdekes, izgalmas és ügyesen felépített. A nyomozás átgondolt, a különböző események szépen kapcsolódnak egymáshoz, és akadnak benne kifejezetten zseniális húzások is. A három szerző közös munkája ebből a szempontból jól sikerült, a regény pedig hozza azt a színvonalat, amelyet ettől a sorozattól megszokhattunk.

Van azonban valami, amit Adler-Olsen írói módszerében az első kötetek óta őszinte szívből gyűlölök. Mégpedig azt, hogy már a történet elején gyakorlatilag mindent elárul a gyilkosról. Tudjuk, ki az elkövető, hogyan gyilkol, és azt is, mi motiválja. Nincs igazi titok, nincs klasszikus értelemben vett rejtély, és ami számomra a legfájóbb: az olvasónak esélye sincs saját maga kinyomozni az igazságot. Mintha az írók nem bíznának bennünk annyira, hogy magunktól is összerakjuk a kirakós darabjait. Persze ettől még lehet egy történet zseniálisan megírva, és a Holt lelkek esetében ez sokszor így is van. De aki hozzám hasonlóan szereti a váratlan leleplezéseket, a meghökkentő fordulatokat és azt a bizonyos „hűha, erre nem számítottam!” érzést, az bizony könnyen hiányérzettel teheti le a könyvet.

– Nyugalomban szeretnénk dolgozni. Felszólítom, hogy hagyja el a helyiséget, különben keresünk a büntető törvénykönyvben egy paragrafust, aminek értelmében rendőrségi eljárás alá tudjuk vonni…

Karakterek

Talán a legérdekesebb változás, hogy Carl Mørck, akinek a nevével ez a sorozat gyakorlatilag összeforrt, ezúttal teljesen háttérbe szorul. Azért ez elég merész húzás. Adott egy tízkötetes sorozat, amelynek van egy jól ismert főszereplője, majd a tizenegyedik részben úgy döntünk, hogy kvázi kiírjuk őt a történetből. De akkor tulajdonképpen ki is most a főszereplő? Mert nekem úgy tűnt, hogy Carl helyére hirtelen hárman is beugrottak: Rose, Assad és az új hús, Helena Henry. Szerencsére a régi karakterek alapvetően önmaguk maradtak. Assad továbbra is Assad, bár mintha egy kissé visszafejlődött volna a dán nyelvtudása, Rose ugyanolyan bolond, mint korábban, Carl pedig a háttérből is képes megőrizni a jól ismert személyiségét. Ez különösen nagy pozitívum, hiszen két új szerzővel könnyen elveszhetett volna az a karakterdinamika, amiért annyira megszerettük ezt a társaságot.

Az új szereplő, Helena Henry (ejtsd: Elena Anrí) már érdekesebb kérdés. Egy titokzatos múltú, különös rendőrnő, aki kétségtelenül sok új lehetőséget hoz a sorozatba. A karakterében van fantázia, de bevallom, én azért nem dobtam el az agyamat a történetétől. Inkább úgy éreztem, hogy a szerzők már most előkészítik vele a következő kötetek egyik nagy, több részen átívelő rejtélyét. Szinte látom magam előtt, ahogy a Q-ügyosztály a legváltozatosabb gyilkosok után nyomoz, miközben szép lassan Helena múltjának titkait is megfejtik. Ismerős recept, ugye? Kíváncsi vagyok, mit hoznak ki belőle, de egyelőre nálam Helena nem tudta betölteni a Carl után maradt űrt. Igaz, ez nem is lenne egyszerű feladat.

Hangulat

És akkor beszéljünk arról, ami számomra mindig is a Q-ügyosztály egyik legnagyobb erőssége volt: a pincéről! Igen, arról a dohos, aktakupacokkal teli, dohányfüstös pinceirodáról, ahová még a napfény sem nagyon talál le. Egyszerűen imádom ezt a miliőt! Nekem a Q-ügyosztály akkor az igazi, amikor a rendőrség mostohagyerekeiként, a föld alá száműzve próbálnak igazságot szolgáltatni olyan ügyekben, amelyekkel már senki sem akar foglalkozni. Mert valljuk be, ha minden támogatást megkapnak, csili-vili irodában ülnek, és a legmodernebb technológiával dolgoznak, az már valahogy nem ugyanaz. Éppen ezért külön öröm volt, hogy a csapat ebben a kötetben ismét visszakerül a pincébe. Hál’ Istennek! Végre újra az az ismerős Q-ügyosztályos hangulat fogadott, amelyet annyira szeretek.

A Holt lelkek egyébként hangulatában is szépen illeszkedik a korábbi részekhez. A múlt tragédiái, a bosszú, az emberi sorsok és a kegyetlen bűncselekmények mellett továbbra is jelen van az a sajátos, néha egészen abszurd humor, amely nélkül ez a sorozat elképzelhetetlen lenne. A három szerzőnek sikerült megőriznie azt a különös egyensúlyt, amelyben a legsötétebb emberi történetek is megférnek Assad nyelvi bakijaival és a csapat egymás közötti őrült beszólásaival. Ráadásul a szövegen sem éreztem zavaró törést a korábbi kötetekhez képest. Bár a történetvezetésben akadnak olyan döntések, amelyekkel nem értek egyet, a regény atmoszférája nagyon is ismerős. És ez egy olyan sorozatnál, amelynek már a tizenegyedik kötetét olvassuk, egyáltalán nem elhanyagolható teljesítmény.

Összefoglaló

A Holt lelkek számomra egy jól sikerült, izgalmas és kifejezetten szórakoztató folytatás, amely bebizonyította, hogy a Q-ügyosztályban még mindig van élet. Line Holm és Stine Bolther láthatóan értik Adler-Olsen világát, és sikerült úgy hozzányúlniuk a sorozathoz, hogy közben megőrizték annak legfontosabb értékeit. A történet érdekes, a nyomozás átgondolt, a karakterek ismerősek, a pince pedig végre ismét a régi. Ugyanakkor továbbra is zavar, hogy a szerzők ilyen könnyedén lemondanak a klasszikus krimik egyik legnagyobb öröméről, a gyilkos kilétének megfejtéséről. Carl háttérbe szorítása sem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, Helena pedig egyelőre nem győzött meg arról, hogy képes lenne átvenni a helyét.

És még valami: a magyar címválasztást sem igazán értem. Az angol No Song for the Dead (Nem szól dal a holtakért) szerintem sokkal beszédesebb és izgalmasabb cím, mint a Holt lelkek. Persze ez már csak apró morgolódás a részemről. A nagyobb kérdés továbbra is az, hogy meddig érdemes folytatni egy olyan sorozatot, amely egyszer már méltó lezárást kapott. A tizedik kötet után én bizony el tudtam volna engedni a Q-ügyosztályt, és most sem vagyok teljesen biztos abban, hogy szükség volt erre a folytatásra. De ha már úgy döntöttek, hogy továbbviszik a történetet, legalább ilyen színvonalon tegyék. Mert minden fenntartásom ellenére azt el kell ismernem: jó volt újra lemenni abba a bizonyos pincébe.

Line Holm, Stine Bolther és Jussi Adler-Olsen: Holt lelkek című regényét keresd a Hellokonyvek.hu oldalán!

Értékelés

Történet: 9/10
Karakterek: 8/10
Hangulat: 9/10

Kiadó: Animus Könyvek
Oldalak száma: 424 oldal
Kiadás éve: 2026
Fordító: Sulyok Viktória
Kép forrása: https://moly.hu/konyvek/line-holm-stine-bolther-jussi-adler-olsen-holt-lelkek